Felhőkarcoló

Meg tudnád mondani nekem, hogy mégis merre van az út, amit járnom kell? Nem. Annyira nem érdekel, mert tudom, csak az a baj, hogy kettő van belőle, és nem tudom hova, merre.

Lehet én vagyok a “nagyokos” az élet tételében, de lehet én vagyok a legbizonytalanabb lélek mind között, akit könnyen mozgat egy erősebb önképű egyed. Mégis hova lettem én? Hova tűntem el magam elől? Mikor történt az eset? És miért nem érzem már az összhangot?

Vannak terveim, vannak céljaim. Akarom őket. De melyik úton akarhatnám. A ma elbizonytalanított, pedig jó nap volt, de mintha nem is én éltem volna át, hanem egy két évvel ezelőtti lány, aki csak keres valakit a tömegben, de nem tudja mit fog találni, ha bele megy a tömeg közepébe.

Eltűnt a lelkem. Eltűnt egy útvesztőben, amit két város közt járt meg.

Ma, amikor ott jártam, nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. Ott voltam, azokon a helyeken, de nem láttam magam. Azt, amikor mosolyogva dolgozom egy bejegyzésen. Vagy sétálok a sötétben…. Egyszerűen kihűlt a hely, kihűlt a lelkem, kihűltek az emlékek, eltűntek az érzelmek. Mintha csak egy kifacsart szivacs száradna a napon a park közepén, kitéve az évszakok erős határozott hatásainak. Lehet ennek örökre vége. Lehet ez valami újnak a kezdete. De egyenlőre köztes az állapot, amikor egy felhőkarcoló utam állja. És meg kell másznom, ahhoz, hogy újra lássam a csillagokat.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás