Szabadság rendelésre

Hihetetlen, hogy “botrányt” kell csinálnunk, ahhoz, hogy újra megtaláljuk azt kik is voltunk valójában. Csinálnunk kell valami, nem megszokottat, ami nem csak a saját szemünk, hanem a környezetünk figyelmét is felkelti. Majd lubickolni a a varázsában. Mikor egy nap újra felszínre nem bukik a régi önmagad. És vagy arra jössz rá, hogy jó, amit csinálsz és mellette még önmagad is megtudod őrizni, vagy arra, hogy rossz helyen van és csak egy kis “más” kellett, hogy újra élvezni tudd, az éned tombolásaid, amik néha már az őrületig vittek.

Mindenki el van könyvelve valakinek. Mindenkire akasztanak egy jelzőt, ami aztán végig kíséri az életét. Mindenkire jellemző egy tulajdonság, amin ha nem változtat örökre a helyén marad. Én egy örökszerelmes mindent túl élő érző lény vagyok. (pár év tapasztalat alapján). De olykor azért még vannak dolgok, amik még nekem is fájnak. És pont akkor, senki sem veszi észre rajtam, hogy legbelül megszakadok, mert már tudják, hogy ezt is túl fogom élni. Sajnos ők nem tudják, hogy vannak azért határaim, és hogy mostanában egyre több a nem várt “út levél nélküli vendégem”. Ők már megszokták azt, hogy minden bánatom mögött egy humoros történet hever, megszokták, hogy a legnagyobb szomorúságom is mosolyogva habos történetként mesélem el. És, amikor igazat szólnék, már csak szeszélynek képzelik azt is, mi a könnyeimet gyűjti valahol a lelkem mélyén és szívemet egy nehéz röghöz láncolja. Tévedés talán? Az ÉLet csúf játéka? Vagy igazság, mit nem értenek meg? És végül nekem lesz igazam?

A torna cipőm Justinnak hívom. A fene tudja miért. Amikor megvettem ránéztem és elneveztem. Van egy másik cipőm, az ő neve: Bryan Adams; de van egy Oliver nevezetű is. A macskám neve Oscar. Igaz lány, de tipikus Oscar kinézete van. A másik macskám csak Cica. Úgy simán. Az ég tudja miért adunk a tárgyaknak nevet. Persze ez is csak kivételes egyéniségeknél szokás. (Hogy fényezzem csöppet a magam fajtát) Az embernek nem szokása nevet adni egy cipőnek, vagy mondjuk a fényképezőgépjének. (Nekem annak is van) Talán azért tesszük, mert mi kötődni akarunk, ahhoz a tárgyhoz mindenáron. Ha elnevezzük átesünk közösen a rítuson, és mint egy keresztelőn örökre magunkhoz kötjük a kedvenc cipőfűzőnkkel megáldott lábbelit, vagy épp csíkos bögrét. (Nem a bögrémet még nem neveztem el, talán mert még nem kaptam meg az Igazit) :D

Volt már, hogy eltévedtél a városban? Érezted magad valaha elveszettnek? Szerintem, amíg embert látunk a pár kilométeres körzetünkben, addig aggodalomra nincs ok. Addig míg van, akibe bele kapaszkodhatsz, ha jön egy vihar, a félelem csak reflex a lelked részéről. Amíg van ki nézze veled a Naplementét, még ha egy újság mögül is pillant oda egy fél percre, kicsit morcosan. Addig nincs baj és a félelem meglásd hamar elmúlik.

Amit érzünk legbelül, mikor lebilincselnek. Például egy székhez. Ahonnan nem mozdulhatunk. Az első, amit teszünk, hogy kapálózunk. Ki akarunk szabadulni, már-már ösztönösen. Később bele nyugszunk, hogy rabok lettünk. Majd a szabaduláson gondolkodunk. Álmodunk, álmunkban szabadok vagyok és szárnyalunk. Reggel újra kapálózunk, menekülni akarunk. Veszélyben érezzük magunkat. Holott csak egy szék és ülnünk kell rajta… A nagy zaklatottságban észre sem vesszük, hogy egy asztal előtt ülünk, előttünk van toll és papír. Leírhatnánk az univerzumnak egy kívánságot: hogy szabadok akarunk lenni. (…)

(…) Mindvégig azok voltunk. Csak saját hibáinkból körbe font hálójától bilincset raktunk kezünkre. A megoldás végig a kezünkben volt. A szabadság végig bennünk volt. Csak mi nem engedtünk szabadon magunkat.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás