M, mint…

Az életművészek felismerik egymást. Sokáig kutattam az eredetemet. Kitől örökölhettem ezt a túl bonyolított érzelmi rendszert. Vagy, hogy honnan származhat ‘hihetetlen’ humorérzékem. (?) Sejtésem az volt. Tényekkel is rendelkeztem. De az ember nem hiszi, míg nem tapasztalja. Így szokott ez lenni. Bár igaz kétségeim sosem voltak, még is olyan jó érzés, mikor rá jön az ember, hogy még is miből lett a csere bogár.

Amikor egyedül ülök a szobámban, anyámra várva. Azzal a “ma nem ért meg senki” gondolattal, akkor sejlik a dolog, hogy honnan, hogyan lehetek én az, aki vagyok és milyen úton jöttem idáig? Ez volt talán megírva, vagy ösztönös volt minden? És ha ösztönös, melyik érzékszervem irányított ide? Rengeteg kérdés van az agyban, amit néha, azaz több esetben nem tudunk megválaszolni. A kérdések, mint minden más csoportosíthatók: Van például a “Miből fizetem ki a számlát?” féle, vagy a “Vajon hol van a kedvenc játék mackóm?” esetleg a “Miért most derült ki, hogy ő is szeret, én is szeretem, és még is mással van?” vagy a “Hova tettem a nagyanyám kis kanál készletét?”. Az élet nehéz. Ki mondta, hogy könnyű lesz valamikor is? (Lesz, csak azt még idő kell mire megszületik róla egy bejegyzés) Vannak olyan kérdések, amikre tudunk választ adni. A mackó az ágynemű tartóba esett. Fogalmam sincs, miért van mással, mikor engem szeret. A kis kanál készlet, pedig a jobb alsó fiókban hever. Azt hiszem a különbség szemmel látható. Az élet eléggé megkavarta a dolgokat, pont ezért van szükség olyan emberekre, akik leülnek egy tea mellé és kibogoznak egy-két kusza szálat, leírják a következtetést és elolvastatják a többiekkel, hogy ők is felvilágosuljanak arról, az élet nem csak a sekélyes, gyáva, manipuláló érzelmekről szól. Szükség van ilyen emberekre. Akik szavakba öntik az élet apró örömeit és hatalmas bukásait.

Tegnap rájöttem! A kérdésre: Kire ütött ez a gyerek? A válasz ott hevert egy sárga kis mappában, de míg nem láttam nem hittem el. A tulipán. Az a mi kulcsunk a tudathoz, hogy egymáshoz tartozunk.

18 

Olyan ez, mint egy jól megsütött torta. Anyámtól is elörököltem egy csomó felismerhető tulajdonságát, de akitől az igazi inspirációt kaptam; az az apám. Tegnap, nem csak, hogy rájöttem erre, de még a Nap is szebben sütött az égen felhők nélkül. A sors furcsa játékának folytán pont egy kerítés volt, ami rádöbbentett a dologra. Ő ezt nem tudja, mert nem szoktam hangoztatni, de imádom apám munkáit. Ha megmutat egy házat, amit ő csinált, egyből felismerem a különbséget, ami rikít róla, hogy az ő keze munkája. Szinte tudom, hogy más, mint a többi. Kétség se fér bele. A faragott kis tulipánok árulkodtak tegnap, arról, hogy több van itt egy egyszerű kapocsnál, mint apa és lánya. Amikor megláttam ezt a kerítést, egyből eszembe jutott, hogy mi ezt már láttuk pár hete, de nem is ez ám a lényeg, hanem, hogy apám a legnagyobb életművész mellettem a családban. És az ösztön, ami idáig sodort, ahol ma vagyok, mind tőle ered. A kapocs pedig, azon kívül, hogy egy házban lakunk és a vér kötelez; a szívből jövő művészet vastag szalagja van köztünk, amit lehet nem értünk magunk sem, de ott van. Láthatatlanul, a szeretetünkben, amit érzünk. Aznap felismertem apám.

Ha egy művész dolgozik, a lelke benne van a munkájában. Állítólag ez látszik is. Én látom, amikor csinál valamit, vagy farag, vagy egy elkészült házban. Azért más, mint a többi, mert látszik, hogy nem csak dolgozik, hanem alkot. Amíg ő a gyakorlatban drága “műalkotásokat” gyárt én a szavakból, és nagy gondolatokból faragok “szobrokat”. Köztünk van a legnagyobb hasonlóság, még ha nem is beszélünk róla. Nem is kell. A művészek nem beszélgetnek. Alkotnak és felismerik egymást.

Mindig tudtam én, hogy apám lánya vagyok. :)

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt