így úgy

5955117946_19d5ac9517_z_large

Van úgy, hogy semmi nem jön össze. Van úgy, hogy bekebelez az Élet. Van úgy, hogy szkeptikus leszel. Van úgy, hogy fáj a fej. Van úgy, hogy te nem értesz valamit. Van úgy, hogy össze törik a szív. Van úgy, hogy szeretnél valamit, de rosszul kívánsz. Van úgy, hogy kettőt kívánsz, és csak az egyik teljesül. Van, úgy, hogy megtörténik veled a legrosszabb, amit még az ellenségednek sem kívánnál. Akkor csak egy mosoly marad az arcodon, de nem azért, mert vicces, hanem mert fáj.

15

 Ha, majd LA-ben jársz, küldj egy képeslapot a Naplementéről, és a hátuljára írd oda, mikor üljek fel a csíkot húzó repülőre és utazzak vissza oda, ahová tartozom.

5949937401_6ec81815e8_z_large Az Élet jó, csak nem biztos, hogy minden oldala. Nem elég, csak tudni és élni. Meg kell találni azt a mosolygó görbét és két csillogó szem párt, ahhoz, hogy élvezni is tudd.

ingyen reklám

05

Mióta a céghez járok újra mosolygok! Mióta mosolygok, hosszabb a hajam!”

16 

Összekent színekkel játszó képekkel álmodom.

08

Szeretném, ha megértenél szavak nélkül is, ha csak búsan ülnék a széken és figyelnélek, te a szemembe néznél és tudnád, hogy a lelkem minden egyes összetört darabja úgy vágyik rá, mint a ragasztóra.

lines

05 Nem igaz, hogy nem vágynak rá. Mindenki vágyik rá, még ha nem is vallja be önmagának.

 04

Vannak dolgok, amik maguktól helyre jönnek. Például az elromlott rádió egy nap újra szólhat, de egy kimondott szót többé már nem vonhatsz vissza.

02

Nem az a fájdalom, amitől könnyes lesz a szemed, hanem az, amit mosolyogva kell megélned.”

(nevet)

Ez a baj a “mai világgal”, hogy mindkét nem eltudja mondani (legalább) egyszer ezt a mondatot: ‘A mai fiatalok mind olyan érettek! Azt hittem, hogy 21.’ (de csak 17…) :D

Élet karbantartás miatt zárva

M, mint…

Az életművészek felismerik egymást. Sokáig kutattam az eredetemet. Kitől örökölhettem ezt a túl bonyolított érzelmi rendszert. Vagy, hogy honnan származhat ‘hihetetlen’ humorérzékem. (?) Sejtésem az volt. Tényekkel is rendelkeztem. De az ember nem hiszi, míg nem tapasztalja. Így szokott ez lenni. Bár igaz kétségeim sosem voltak, még is olyan jó érzés, mikor rá jön az ember, hogy még is miből lett a csere bogár.

Amikor egyedül ülök a szobámban, anyámra várva. Azzal a “ma nem ért meg senki” gondolattal, akkor sejlik a dolog, hogy honnan, hogyan lehetek én az, aki vagyok és milyen úton jöttem idáig? Ez volt talán megírva, vagy ösztönös volt minden? És ha ösztönös, melyik érzékszervem irányított ide? Rengeteg kérdés van az agyban, amit néha, azaz több esetben nem tudunk megválaszolni. A kérdések, mint minden más csoportosíthatók: Van például a “Miből fizetem ki a számlát?” féle, vagy a “Vajon hol van a kedvenc játék mackóm?” esetleg a “Miért most derült ki, hogy ő is szeret, én is szeretem, és még is mással van?” vagy a “Hova tettem a nagyanyám kis kanál készletét?”. Az élet nehéz. Ki mondta, hogy könnyű lesz valamikor is? (Lesz, csak azt még idő kell mire megszületik róla egy bejegyzés) Vannak olyan kérdések, amikre tudunk választ adni. A mackó az ágynemű tartóba esett. Fogalmam sincs, miért van mással, mikor engem szeret. A kis kanál készlet, pedig a jobb alsó fiókban hever. Azt hiszem a különbség szemmel látható. Az élet eléggé megkavarta a dolgokat, pont ezért van szükség olyan emberekre, akik leülnek egy tea mellé és kibogoznak egy-két kusza szálat, leírják a következtetést és elolvastatják a többiekkel, hogy ők is felvilágosuljanak arról, az élet nem csak a sekélyes, gyáva, manipuláló érzelmekről szól. Szükség van ilyen emberekre. Akik szavakba öntik az élet apró örömeit és hatalmas bukásait.

Tegnap rájöttem! A kérdésre: Kire ütött ez a gyerek? A válasz ott hevert egy sárga kis mappában, de míg nem láttam nem hittem el. A tulipán. Az a mi kulcsunk a tudathoz, hogy egymáshoz tartozunk.

18 

Olyan ez, mint egy jól megsütött torta. Anyámtól is elörököltem egy csomó felismerhető tulajdonságát, de akitől az igazi inspirációt kaptam; az az apám. Tegnap, nem csak, hogy rájöttem erre, de még a Nap is szebben sütött az égen felhők nélkül. A sors furcsa játékának folytán pont egy kerítés volt, ami rádöbbentett a dologra. Ő ezt nem tudja, mert nem szoktam hangoztatni, de imádom apám munkáit. Ha megmutat egy házat, amit ő csinált, egyből felismerem a különbséget, ami rikít róla, hogy az ő keze munkája. Szinte tudom, hogy más, mint a többi. Kétség se fér bele. A faragott kis tulipánok árulkodtak tegnap, arról, hogy több van itt egy egyszerű kapocsnál, mint apa és lánya. Amikor megláttam ezt a kerítést, egyből eszembe jutott, hogy mi ezt már láttuk pár hete, de nem is ez ám a lényeg, hanem, hogy apám a legnagyobb életművész mellettem a családban. És az ösztön, ami idáig sodort, ahol ma vagyok, mind tőle ered. A kapocs pedig, azon kívül, hogy egy házban lakunk és a vér kötelez; a szívből jövő művészet vastag szalagja van köztünk, amit lehet nem értünk magunk sem, de ott van. Láthatatlanul, a szeretetünkben, amit érzünk. Aznap felismertem apám.

Ha egy művész dolgozik, a lelke benne van a munkájában. Állítólag ez látszik is. Én látom, amikor csinál valamit, vagy farag, vagy egy elkészült házban. Azért más, mint a többi, mert látszik, hogy nem csak dolgozik, hanem alkot. Amíg ő a gyakorlatban drága “műalkotásokat” gyárt én a szavakból, és nagy gondolatokból faragok “szobrokat”. Köztünk van a legnagyobb hasonlóság, még ha nem is beszélünk róla. Nem is kell. A művészek nem beszélgetnek. Alkotnak és felismerik egymást.

Mindig tudtam én, hogy apám lánya vagyok. :)

Szabadság rendelésre

Hihetetlen, hogy “botrányt” kell csinálnunk, ahhoz, hogy újra megtaláljuk azt kik is voltunk valójában. Csinálnunk kell valami, nem megszokottat, ami nem csak a saját szemünk, hanem a környezetünk figyelmét is felkelti. Majd lubickolni a a varázsában. Mikor egy nap újra felszínre nem bukik a régi önmagad. És vagy arra jössz rá, hogy jó, amit csinálsz és mellette még önmagad is megtudod őrizni, vagy arra, hogy rossz helyen van és csak egy kis “más” kellett, hogy újra élvezni tudd, az éned tombolásaid, amik néha már az őrületig vittek.

Mindenki el van könyvelve valakinek. Mindenkire akasztanak egy jelzőt, ami aztán végig kíséri az életét. Mindenkire jellemző egy tulajdonság, amin ha nem változtat örökre a helyén marad. Én egy örökszerelmes mindent túl élő érző lény vagyok. (pár év tapasztalat alapján). De olykor azért még vannak dolgok, amik még nekem is fájnak. És pont akkor, senki sem veszi észre rajtam, hogy legbelül megszakadok, mert már tudják, hogy ezt is túl fogom élni. Sajnos ők nem tudják, hogy vannak azért határaim, és hogy mostanában egyre több a nem várt “út levél nélküli vendégem”. Ők már megszokták azt, hogy minden bánatom mögött egy humoros történet hever, megszokták, hogy a legnagyobb szomorúságom is mosolyogva habos történetként mesélem el. És, amikor igazat szólnék, már csak szeszélynek képzelik azt is, mi a könnyeimet gyűjti valahol a lelkem mélyén és szívemet egy nehéz röghöz láncolja. Tévedés talán? Az ÉLet csúf játéka? Vagy igazság, mit nem értenek meg? És végül nekem lesz igazam?

A torna cipőm Justinnak hívom. A fene tudja miért. Amikor megvettem ránéztem és elneveztem. Van egy másik cipőm, az ő neve: Bryan Adams; de van egy Oliver nevezetű is. A macskám neve Oscar. Igaz lány, de tipikus Oscar kinézete van. A másik macskám csak Cica. Úgy simán. Az ég tudja miért adunk a tárgyaknak nevet. Persze ez is csak kivételes egyéniségeknél szokás. (Hogy fényezzem csöppet a magam fajtát) Az embernek nem szokása nevet adni egy cipőnek, vagy mondjuk a fényképezőgépjének. (Nekem annak is van) Talán azért tesszük, mert mi kötődni akarunk, ahhoz a tárgyhoz mindenáron. Ha elnevezzük átesünk közösen a rítuson, és mint egy keresztelőn örökre magunkhoz kötjük a kedvenc cipőfűzőnkkel megáldott lábbelit, vagy épp csíkos bögrét. (Nem a bögrémet még nem neveztem el, talán mert még nem kaptam meg az Igazit) :D

Volt már, hogy eltévedtél a városban? Érezted magad valaha elveszettnek? Szerintem, amíg embert látunk a pár kilométeres körzetünkben, addig aggodalomra nincs ok. Addig míg van, akibe bele kapaszkodhatsz, ha jön egy vihar, a félelem csak reflex a lelked részéről. Amíg van ki nézze veled a Naplementét, még ha egy újság mögül is pillant oda egy fél percre, kicsit morcosan. Addig nincs baj és a félelem meglásd hamar elmúlik.

Amit érzünk legbelül, mikor lebilincselnek. Például egy székhez. Ahonnan nem mozdulhatunk. Az első, amit teszünk, hogy kapálózunk. Ki akarunk szabadulni, már-már ösztönösen. Később bele nyugszunk, hogy rabok lettünk. Majd a szabaduláson gondolkodunk. Álmodunk, álmunkban szabadok vagyok és szárnyalunk. Reggel újra kapálózunk, menekülni akarunk. Veszélyben érezzük magunkat. Holott csak egy szék és ülnünk kell rajta… A nagy zaklatottságban észre sem vesszük, hogy egy asztal előtt ülünk, előttünk van toll és papír. Leírhatnánk az univerzumnak egy kívánságot: hogy szabadok akarunk lenni. (…)

(…) Mindvégig azok voltunk. Csak saját hibáinkból körbe font hálójától bilincset raktunk kezünkre. A megoldás végig a kezünkben volt. A szabadság végig bennünk volt. Csak mi nem engedtünk szabadon magunkat.

Dobj a vörös szőnyegre!

Mire lesz képes az elhagyott lélek, a megsebzett szív? Életviszonylatban nézve, bosszút állna minden egyes sérelemért, amit elkövettek ellene. Mindennapi számításban viszont, nem törődöm lesz és megpróbál ő is elhagyni valamit. Először csak az érzést a másikról, aki bántotta, majd később saját magáról, hogy nem emlékezzen semmire, ami hozzá köti, ahhoz a “gyilkoshoz”. Elkezd gyűjtögetni, emlékeket, és automatikusan szelektálja, amit eddig nem tudott tenni, mert bízott valamiben. Pötyög, olyan mondatokat, amik arra vonatkoznak, milyen most az élete. Kívánság listát ír, hogy mit szeretne megkapni. Elrakja, mert nem akarja őket görcsösen, de ha bejön örülni fog neki. Majd vár.

Ha az út, amelyen jársz, állandóan fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad.”

Olykor szakítanunk kell önmagunkkal, ahhoz, hogy előrébb jussunk. Olykor ez kell egy nagyobb változáshoz, vagy ahhoz, hogy elérjük azt, amit mindig is akartunk. Olykor olyan dolgokat kell tennünk, amiket nem biztos, hogy hosszabb ideig szeretni fogunk, de kapunk tőle olyan inspirációt, amitől neki indulhatunk annak az útnak, amit magunknak megálmodtunk. Olykor be kell hódolni a világnak, hogy adjon is magától valamit.

Egyszer, mikor még gyerek voltam, sokszor játszottam “üzletasszonyosdit”. Felvettem anyám magas sarkúját, és papírral meg tollal a kezemben járkáltam, “ügyeket intézve”. Azt hiszem még írni se tudtam akkor, de jó játék volt. Egy gyerekkori álom. Van úgy, hogy még ha elfelejtjük ezeket az álmokat, mire “nagyok” leszünk és már épp rálépnénk a magunk azóta megálmodott útjára, és akkor van, hogy nem akarnak össze jönni a dolgok. A kártya vár össze dől. A sakk figurák eldőlnek és lekerülnek a tábláról. Akkor kúsznak a felszínre észrevétlenül a gyerekkori álmok, és adnak egy újabb lehetőséget.

Alaszkába akartam költözni (még mindig akarok), de egyenlőre LA magához hívott. Újra. Beszélni akar velem, de én még mindig haragszom. Felléptünk a megbocsátás útjára, de azt hiszem sokat kell még sétálni ahhoz, hogy elérjük a megfelelő szót. És képet. Én készen állok. Remélem LA vörös szőnyege is.

"Néha amikor csendben vagyunk a válaszok melyekre kutattunk utat találnak hozzánk,nem biztos h mindig szavak kellenek a megvilágosodáshoz, olykor csak egy kiadós beszélgetés segít a megoldáshoz, és lehet hogy amikor kifogytál a szavakból akkor jutottál oda ahova kellett, mert néha minden csak akkor kezdődik amikor csendben maradsz." (Men in trees)

A férfi fán terem

De hol az a fa? Ennek a kérdésnek a megválaszolására még fiatal vagyok, úgy érzem. (mosolyog) Viszont tudom, hogy lesz még alkalom, mikor felteszem még ezt a kérdést a nagy érdeműnek és talán akkor már válasz is lesz rá. Hiszen a világ fejlődik. Minden téren.

Főleg úgy, hogy hiába vagyok húsz éves, még mindig tizennyolc vagyok az emberek szemében és képesek “lekicsinyíteni”. Azt hiszem be kell szereznem egy “Húsz vagyok” pólót. (Már megrendeltem az univerzumtól)

Bár még is boncolgatva a témát. Annyiszor “nyúltam” már mellé, vagy csak rosszkor voltam rossz helyen, vagy lehet így kellett mindennek történnie, de sok “fát” találtam már, ami gyümölcsöt dobott nekem a földre, még is végül kukac volt mindegyikben. És ha nem bírtam a kis gyümölcsrontókat, és nem tudtam feldolgozni az érzést, amit a látványuk okozott, igen kerestem a ki utat, az újabb fához, vagy épp a szobám csendjéhez.

A héten megtörtént velem az életem !eddigi! legromantikusabb találkozása és élménye. Pár óráig csodálhattam a gyümölcsöt kívülről, de van az, amikor, vannak ajtók, amiket akkor sem kéne kinyitni, ha van hozzá kulcsod. A kis kukac innen is kidugta a fejét és szépen lyukakat fúrt, a még meg sem kóstolt gyümölcsbe. Egy dologra, azért rádöbbentett ez a dolog: ‘Író vagyok/leszek, de az is a “mocskosabbik” fajtából.’

Ha a férfi tényleg fán terem, ideje fűz fához menni, annak legalább beállhatsz a lombja alá, ha esne az eső.

Én és én és az idő

Idő kell míg egy kívánság teljesül. Ahhoz is kell egy kis idő, míg kitaláljuk, mit akarunk kívánni magunknak. És ha már meg van? Személy szerint én papírra írom valami hozzá illő színes filctollal, majd elrakom egy nem használatos füzetbe, vagy könyvbe, és várok. Várok, míg kis, vagy a kívánság nagyságától függően hosszú idő múlva, de teljesül. Persze ez is nem megy csak úgy pikk-pakk, megfelelő hozzáállás kérdése és pozitív életszemlélet még akkor is, ha az univerzum vihart válaszol. Lehetnék én ennek a kísérletnek a tesztalanya. Örömmel bejelenthetem, hogy az eddig “tesztek” folyamán, még ha a nagy világmindenség fel is háborodott egyszer kétszer a dolgaimon és igen tarkón bólintott, de működik a dolog.

Sokszor nem látjuk a fától az erdőt, vagy az erdőtől a fát. Az Élet nem egyszerű, főleg azon része, mikor önmagad kell megtalálnod, és amikor végre megismered egy nap kiderül nem is az vagy, akinek megismerted magad, és rád talál az az éned, akinek igazán szánt a sors. Ezt ki hogy éli meg és ki melyik életszakaszában. Még is felmerülhet a kérdés: Van-e elég időnk megismerni önmagunk? És ha már megtettük, biztos, hogy mi vagyunk azok? És nem lehet, hogy önmagunk megismerése egy egész életen át zajlik, mert hogy a környezet és a végzet formál minket, mint egy jól gyúrható kis játék figurát? Lehet, hogy az adott pillanatban megismerjük lelkünk egy részét, ami képes a teljes önismeret képzetét éreztetni velünk. Hihetjük hirtelenjében, hogy megszállott rock fanatikusok vagyunk a maga nagy lázadó részével, de egy szép nap a szobánk csendjében meditálunk valami lágy “tranzikus” zenére. Nem véletlenül emlegetik, hogy az út, amit bejárunk lehet rögös és sima, de mindvégig a mi döntésünkön múlik, hogy melyiket választjuk és mivel megyünk tovább. Ahogy én szoktam mondani a palacsinta sem süti meg magát, és még akkor sem biztos, hogy lesz kakaó a szekrényben. Lehet eleinte töltelék nélkül esszük a desszertet, de eljön az idő, mikor lemegyünk csoki öntetért a boltba.

Egy-két toll vonás

017

Nem biztos, hogy szeretem én ezt a bonyolított életmódot. Mindenre választ adni, és minden miértjének a kutatása. Szeretem a művészetet, de nem egy párkapcsolatban.

 

014

Sokszor jó érzés a kedvenc fotelemben ülni, esőben, és közben melankolikus tekintettel messzibe merengeni. Ilyenkor tudom, hogy velem nincs baj, csak a lelkem él és vesz egy mély lélegzetet.

01 (2)

Néha túlzásokba kell esnünk, hogy elérjük a megfelelő hatást.

aviary (2)

Vajon mit gondol az ember, mikor arról énekel, hogy felgyújtja az esőt? –Lángra gyújt egy kapcsolatot, ami eddig külön csónakban evezett, vagy Felszárít egy szerelmet, ami csak patakot hagyott maga után?

http://www.youtube.com/watch?v=FlsBObg-1BQ&feature=related

Az örök revans

Boldogság? Mostanra már csak elcsépelt mozaik darabkának tűnő kérdés maradvány lett: Mi a boldogság? Boldog vagy? Mikor(tól) boldog egy ember? Tegnap több oldalnyi “fan-site”- ot nézegettem át, körülbelül tizenkét sztárról. Minek? Unatkoztam. Más részt, meg valami jó “művész beállított” képet kerestem. Végül egy egész más következtetés levonásával lettem gazdagabb. Szépen kiszedett szemöldök, meghosszabbított “trendi” hajviselet, csillogó kiegészítők, hippi korszakot visszaidéző style és az ember lánya ragyog minden pompájában jobbról balról. A “boldog” tininek semmi gondja az életben. Van barátod, van pénzed, vannak álmaid, amiket a kisujjadból kirázva megvalósíthatsz. Én még bátran nyilatkozhatom az ügyben, még csak egy éve “hagytam el” a tini éveimet, amik csak papíron voltak nevezhetőek “tinédzser éveknek”. Nincs és nem is volt meghosszabbított hajam (és nem is lesz), voltak/vannak álmaim, amikért meggebedve harcolok, voltak barátaim. Ahova csak fordultam, csak, mintha nőttek volna a földből, de ez abban a korszakban “alapnak” számított. Mikor belépsz az új korszakba, húszas évek, egyetemi élet, költözés. Úgy szét széled a társaság, hogy örülhetsz, ha egy-két ember melletted maradt és azokat is erős kötéllel kell magadhoz erősítened, hogy el ne veszítsd.  Így működik ez. Az idő telik, a korszakok váltják egymást, te, pedig vagy velük változol, vagy elkezdesz fonnyadni, mint egy jól megfőtt paradicsom két hét után a nyári melegben.

Hova tűntek a szombatok? Volt egy megszokás, amiben éltem egy darabig, mert adott volt; és jó volt. Szerettem. Szombat reggel felkeltem. Tízre ott voltam, délutánig csak nevettünk, fényképeztünk. Haza jöttem. Felraktam a képeket, ettem. Majd megkezdődött a Glee (a kedvenc televíziós sorozatom). Onnantól, pedig egész estig, hacsak nem éjfélig ment a rajongás és a zene hallgatás. Most már nincsenek szombatok. Nincsen fotózás, nevetés és még a Glee-t is kivették a műsorújságból. Én meg úgy érzem magam ettől, mintha egy színes tv újság lennék és kitépték volna belőlem a szombati programot. A helyére meg egy fehér lapot ragasztottak olcsó papírragasztóval. Nem elég, hogy csíp, még eláztatja a pénteket is. Jó, igaz ennyire nem buktam ki. Vagy is, most már feldolgoztam a dolgot. Az elején azért hiányzott. Tegnap is szombat volt, amivel ugye nem mondok új dolgot. Lefoglaltam magam, mint mostanság minden szombaton. Elmondanám nem volt rossz, de valami megváltozott. A szombatjaim átvették a vasárnapok életérzéseit. Így, mikor már eljön a vasárnap, aminek a tegnap elvette a feelingjét, már csak egy árnyék marad a helyén, amit át kell éljek ezen a napon. Az elveszett szombatokon jövök rá a “nagy dolgokra” a “valamik a miértjére” és vasárnapra maradt az igazi “pihenő idő”, amikor csak a művészetnek lehet élni, amikor a család egyik tagja sem dolgozik és vagy közösen tv-zünk, vagy egymás agyára megyünk. Az eltűnt szombatok most a változás korszakába léptek, jobb esetben felváltja majd őket egy másik nap, és örömmel ismerhetjük meg az “új” fogalmát, vagy elfelejtődnek véglegesen és már csak a sárga mappák fognak emlékeztetni rájuk a Dokumentumok között.

Időjárás jelentés a nyár közepén: Már két napja csak esik és pulóvernél alább nem lehet öltözni. Nagymamám tegnap kinevetett, mikor sapkában jelentem meg nála. Azt mondta, ilyenkor bikiniben kéne járni. (július.2.) Igen, igaza van, de ha egyszer alig van 20° hogy vegyek fel két falatnyi ruhadarabot? Egyenlőre nem panaszkodom. Amíg esik és utána mindig kisüt a Nap, addig nincs pánik és szeretem az egészet. Úgy, ahogy van. Majd előkapom a fényképezőt és kimegyek vele a jó vizes viharverte természetbe. Egyébként tegnap kaptam egy olyan kommentet, egy amerikai sráctól, az egyik képem alá. “Olyan gyönyörű ez a kép, ilyen szépet még életemben nem láttam.” Mondjuk én már láttam, csak még nem fotóztam le, de jól esett az elismerés. : )

01Ez volt az a “gyönyörűség”

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...