vidám pillanat

A gyógyír szó szerint: Glee A recept írja: napi (min.) 1, (max.) 2rész. Túl adagolás esetén a katasztrófa védelem értesítendő.

Glee Cast People 

Csak óvatosan Mr. Morrisonnal. : D

(:

00 111

A Nap Szerelmeseinek!! : )

 

Komplexusok fogságában

Vannak az úgy nevezett “idő gyógyítja” problémák, avagy ahogy én nevezem “rosszul értelmezett/elbaltázott sémák”. Igazából az idő nem meggyógyítja ezeket a “problémákat”, tragédiákat, hanem csak egy olyan rejtett helyre űzi lelkünk valamelyik zugába, ahonnan csak akkor jönnek ezek elő, ha hagytunk egy kis kaput félig, vagy éppen csak résnyire nyitva.

 11

Főleg akkor, ha lelkünk közepétől a szívünk mélyéig egy foszladozó kötélen lógnak még a régi emlékek és képtelenek vagyunk őket kosárba szedni és a mélybe dobni a “probléma” után. Akkor csodálkozni se csodálkozzunk, ha egy szép napon arra ébredtünk, hogy a valóságban élő királyfi megjelent előttünk tudat alatt és édes álmot látott képzeletünk nem ereszti őt, még ha tudja, rossz is az, amit művel magával. Az idő ez esetben csak egy eszköz, arra, hogy megnyugtasson abban, “nem lesz baj”, és majd “jön valami, ami megváltoztatja az életed.” Most jön a nagy DE, a tudat legfélelmetesebb szörnye, mert mi van, ha ő az, a “valami, ami megváltoztatja az életed?”. Sokat gondolkodok mi? Nem. Ezek már csak úgy jönnek. Néha félek lefeküdni és elalvás előtt is filmet nézek, vagy olvasok, hogy biztosítsam a témát, amivel éjjel foglalkozzon az agyam és még véletlenül se a “beteljesületlen, elbaltázott helyzetemen” forogjon. Ez néha bejön, néha nem. Mind hiába. Már nem hisznek nekem. Nem hiszik el, hogy nem gondolkodom rajta, egyszerűen csak ott van a fejemben és hiába törlöm ki egyik délután, másnap este már ott csücsül újra a fantáziaképeim hosszú sorában és egy számcédulával a kezében várja, hogy mikor következik ő.

Volt, amikor azért voltak “fájdalmaim”, mert nem jó emberrel kezdtem, és jelezve a testem a “menekülj!”-t, most azért “fáj”, mert megint nem jó emberrel kezdtem. Magammal. Az egyedül vagyok rész, nem olyan rossz, mert hozzá vagyok szokva, de úgy már kevésbé, hogy futószalagra kerültem egy hatalmas gépezetben egy Univerzum által irányított vállalat kellős közepén. Mintha csak most raknák össze egészen pici ólom darabkákból lelkem minden érzelem figuráját és arckifejezéseim festenék meg színes filctollal, a kész mű (én), pedig egy polcon vár arra, hogy elég idő elteltével használatba kerüljön. Bele a nagy világba. Értem a célzást, de szörnyű tudomásul venni, hogy útvonalat rajzoltam magamnak a jövőmet illetően, lerajzoltam még a kitérőket is, és van A és még B tervem is, sőt C is, ha bekrepálna az első kettő. Viszont rettenet ijesztő az, hogy nem oszthatom meg ezt senkivel. Vagyis, akivel én szeretném azzal nem. A többi meg nem hisz nekem, pedig én a nap, az év minden napszakában fogtam a kezüket és mellettük voltam, de ha én hittem valamiben az egy kósza “álombuborék” volt, amit megint a játszótéren eresztettem szabadon. Hiába, nem hitték el, hogy ez most igaz. Viszont ez mind az én hibám, mert igazság szerint tényleg sokszor estem már bele az álomvilág csúfos képzetébe, és most az egyszer, hogy látom végre az igazit, senki nem hiszi el, sőt arra kényszerítenek, hogy felejtsek.

Mit várok? Én ugyan semmit. Csak szavakat: felejtést, nyugalmat, kedvet, esélyt, megértést. Tudom, ma is lementem anyához és megkérdeztem az, ha részleges emlékezetkiesésben szenvedek, az ugye nem nagy betegség még? Csak sokszor kihagy az agyam. Igen nem egy fóbiám és komplexusom van,és még hipochonder is vagyok, de ettől még nem vagyok egy papír galacsin, amit csak úgy eldobhatsz vagy félre tehetsz.

Utó iratként, még feltenném a kérdést. (Amit valószínűleg sokáig fogok kutatni.) Nem értem az emberek azon kifejezését: “Mond csak el! Beszéld ki magadból!” “Jobb lesz tőle.” Mi van? Nem lesz jobb. Esetleg az esetek fél tized százalékában. Bár mondjuk, ha ez a kérdés nem lenne, valószínű, hogy a pszichológia, mint  iparág kihalna. Mindegy. Az érthető az érthetetlenben, minek mondjam el, mi “bánt”, ha nem hiszik el és csak felesleges recepteket írnak fel a probléma elnyomására. (viszont) A gyógyulás itt még idővel sem mérhető már.

Learn it, Live it, Love it

5370060178_57530399ec 

Tanuld meg, Éld át, Szeresd!

Oscar és a “mindent megmondó könyv”

…még is csak pozitív ez a helyzet. Ennél jobban már nem kerülök magamhoz közel, viszont legalább kinyitom a szemem olyan dolgoknál, amikre tényleg figyelnem kell; és megmozgat bennem valamit, amikor apukám kilép az ajtón, nekem meg búcsúznom kell. Most már legalább érzem a hiányt, mikor nincs. És érzem azt is, hogy szeretem, mikor itthon van. Ugyan, nem csak ez az egyetlen, ami lassan, de annál biztosabban változik.

A vasárnapom egy feelingnek élt ma: a kedvenc könyvemmel, a kedvenc fotelemben, a kedvenc macskámmal, az Élet orbitális nagy dolgairól olvasni és bárányfelhőket nézni. Ideje tovább lépnem, és kigyógyítani magam a megfázásból. Ki beteg a nyár közepén? Én. –.-

12A múlt talán egy horgony, amely vissza húz. Talán el kell engedned, azt aki voltál, hogy azzá válj, akivé leszel.”

Csodabogár

Nem vagyok csodabogár, csak most a kezemben az képzeletbeli ecset és olyanra festem, amilyenre csak akarom, azt a nagy fehér papírsárkányt.

02Megijesztett ma egy érzés. Sosem éreztem még ennyire távol tőlem. Rettenetesen messze, mintha már nem is ismerném, és azt sem tudnám, mi az a sok jel a falamon. Ki rakta oda őket? Mintha csak elsétált volna tőlem. Fogta volna kis szalma kalapját és átlépett egy időszakot. El sem köszönt. Vissza jön még? Vagy örökre ott marad?

Omlós muffin darab és szemlélő Királyfi

“- Honnan tudod, hogy ha valaki szomorú, pedig mindig mosolyog?
- Csak egyszer nézz rá akkor, mikor nem beszél senkivel, egyedül ücsörög egy padon, rengeteg emberrel körbevéve. Ha mosolyog, akkor valóban boldog, de ha csak szomorúan bámul maga elé, tudni fogod a szemébe nézve, hogy milyen magányos is valójában.”
Persze, hogy ezt is egy ismeretlen blogon találtam, de nem is tudnék most mást mondani. Tegnap vissza olvastam a régi bejegyzéseim, Két dologra jöttem rá. Az egyik, (ha megengednek nekem egy kis egoizmust) arra, hogy javultam és ez a blog olyan, amilyennek elképzeltem és, amilyennek lennie kell. A másik, hogy a mostani írásaim szinte sírnak belülről. Amit egyenlőre a “munkanélküliség és a nagy semmittevés és ‘mezei’ itthon lakás” számlájára írok; de sajnos még ennek sem kéne feljogosítania arra, hogy tördeljem a kezem és izguljak minden egyes óráért, amit nem egyedül töltök el a szobámban. Egy időre le is költöztem délutánonként anyámék szobájába. Ott mintha több lenne a fény és érzem a lelkek (szüleim) jelenlétét, míg ide fenn az oly szeretett és még töretlenül imádott szobámban, most csak a kietlen gondolkodást és végtelenbe nyúló sehova nem haladó álmos megnyugvás található. Mostanában csak aludni járok fel ide. Elég is. Mindkettőnknek. Olykor még a szobám sem bír engem. Esküszöm, ilyenkor “rám küldi” titkos harcosait, egerek kaparásznak a fal másik oldalán és eldugott helyekből hatalmas pókok és bogarak másznak elő az éjjel közepén ijesztgetni. Nem csak ezért, de ez is szerepet játszott, hogy holnap elutazom. Vigyor van a képemen, mert igazából várom már. Tartok is a nagy várostól, meg nem is, belül valahogy úgy érzem, annyi energia van benne, hogy egy egész Los Angelest be tudnék most fogadni a lelkembe. A többi meg majd kiderül. Remélem jót tesz majd egy kis levegő változás. :)

Néha hiányzik valami. Nem tudom mi az, de rájöttem. Az őszinte mosoly. Ami nem feltétlenül egy vicc elolvasása után születik, hanem egy olyan embernek címezve, aki őszintén megmosolyogtat.

020 Én alapvetően egy “mosoly ember” vagyok, de ha hiányolom magam mellől az energiát adó embereket, akkor én is elindulok a “lemerülés” útján. Nem hiába mondják, hogy a barátok fontosak az ember számára. Én azt mondom, olyan szüksége van az ember lelkének egy igaz barátra, mint a testnek a vízre. Még is mi van, akkor ha egyre kevesebb az idő együtt? És mi van, akkor, ha azt sem tudjuk kinek a hibájából. Egyáltalán hiba ez, vagy csak nem vesszük komolyan a dolgot, hogy egymásból merítünk ihletet. De ha nincs múzsa nincs alkotás sem. Ők nem is sejtik, hogy amellett, hogy igaz barátaimként állnak mellettem, (a családom mellett) ők a legnagyobb múzsáim. Belőlük merítem minden erőm és gondolatom a tovább haladásra és a következő ajtó kinyitására. Ha nincsenek, hiányoznak és csak rá mondom a “Jó, akkor majd máskor…” vagy az “OKé, értem…” –et. Közben, pedig a szívem dobban félre egyet, hogy akkor most honnan vegyek egy kis inspirációt; és én kinek adjam át tapasztalataim? Kit szeretgessek? A kerti kutam, mely évekig volt mindentudója mindennek kiszáradt. A sütőm bedöglött, és már palacsintát sem szeretek sütni. Sült krumplit sok-sok majonézzel, pedig ezer éve nem ettem. (…)

Hol vagytok ilyenkor? Nem tudok beszélni az érzéseimről, hiába tudom őket kezelni, amikor beszélni kell rólunk, csak egy össze-vissza beszélő, már-már csevegő lénnyé változom. Lehet ezért nem értitek néha, mi az, amit el akarok mondani, és lehet, hogy ezért is vesztettem el a … na ez egy másik történet.

A csodálatos és rengeteg színes szappanbuborékot fújó muffin darabkám, most ott hever egy piros kockás asztalterítőn egy virágos rét közepén. A szemlélő Királyfi, aki nem egy fehér lovon érkezett az életembe, hanem egy szürke csetlő-botló kis szamáron, aki folyton eltéved egy egyenes útszakaszon is, vagy csak meg áll füvet legelészni, míg a Királyfi elmélázik a habos bárány felhőkön. Eközben én a szobámban ülök és azt várom, hogy valaki végre bekopogtasson, azon az ajtón és elvigyen sétálni, és megnevettetni. /Sokszor nem értem azt, hogy miért nem mondunk többet egymásnak igent.? Miért nem szakítunk csak egy fél órát arra az emberre, akivel csak egy fél órát lehetnél egy héten, és miért vagyunk inkább azzal, akivel lehet az egész életedet le fogod élni.? Lehet én vagyok szkeptikus és rossz logikájú, de most én vagyok a “várakozók” oldalán és én hallgatom a “majd legközelebbet”, már ha kapok egyáltalán választ. Miért nem használjuk ki addig az időt,, amíg van, mert ha már nem lesz (mert a másik messzire utazik) akkor már nem lesz még egy fél óra sem./

Nekem fontosak, de ha nem érnek rá, akkor nem érnek rá. Ha nem válaszolnak, hát nem válaszolnak. Biztos a rendszerben a hiba. Epekedve várom a mindent elsöprő ablakomon betörő pozitív csalódást, hogy egy nap ott fognak állni a szobám ajtajában.

Változásra Napsütés és csokis sütemény

Mióta levizsgáztam nem elég, hogy felszabadultam a kötelességek alól, de még a sulinak is vége, ráadásul már lassan egy hónapja haza költöztem. A képzeletbeli kis tragacsom beállítottam a mélygarázsba, én pedig színes koktélt kezdtem iszogatni kacskaringós szívószállal a 2méteres medencémben egy átlátszós zöld felfújható matracon. Elmondhatom remek időtöltés és még a Nap is süt. A fantáziám úszkált és tele volt élményekkel teli buborékokkal, amiket mind le akartam írni, át akartam élni. Bár minek is beszélek múlt időben, hiszen még most is ezt akarom.

Mivel felvettem a pihenő állapotom, és nem vagyok hajlandó semmi miatt sem izgulni, sem aggódni, ezért gondolom a világ nem fog összedőlni. Teljes mértékben felvettem a nyári nyugalommal bírók életvitelét. Úszom az árral és bevonzom azt, amire szükségem van. Vannak, akik panaszkodnak eme praktikára, de nekem beválik az effajta életmód manapság; és egyenlőre eszem ágában sincs változtatni ezen. Ami a kazetta másik oldalát jelenti, valahol máshol viszont 360°-os fordulatot vetettem. Egyből le a hegyről. Az én “változni kell” időszakom hajszín csere kezdte. Mondhatom őszintén, olyat tettem, ami egyáltalán nem megszokott. A fodrásznál a tükörben még el is gondolkodtam, biztos, hogy … ? Igeeen. Ezt akartam. Bele is léptem a szerepkörömbe egy nap alatt. Ittam tovább a kis koktélom, de most már a medence szélén, mert kicsit erősen sütött már az az égitest.

A tömérdeknyi idő, ami ebben a pár hétben rám szakadt, és amivel jó ideig nem tudtam semmit sem kezdeni csak tengtem lengtem, mint valami ruhaszárító kötélre akasztott leengedett lufi. Ebben a pár napban agyaltam ki a változás egyenletét és oldottam meg az ehhez szükséges számításokat. Sikerült is. Persze, rendesen megszenvedtem azért az egy sorért, és, hogy mivel egyenlő az X. Szóval rengeteg elfecsérelt, szét unt, elbiciklizett, túlagyalt óra után végre kezdenek előtörni belőlem a kis képeim az Életvonalaim következő epizódjaiból. Teljes kép az még nincs, az majd csak a kész remekműnél lesz, amikor mind ezek meg is történnek és főhősnőnk (Én) át nem élem őket.

Sokszor keveredem ismeretlen blogokra. Van úgy, hogy csak leülök és különféle emberek, akiket még életembe nem láttam és nem is ismerek, de elolvasom, vagy legalább is, bele olvasok a “virtuál naplójukba”. Ezek többnyire nálam fiatalabb emberek által írt, kis oldalak, képekkel és a nagy “melankolikus” idézetekkel. Lehet, hogy ez olyan feleslegesnek tűnik, de én úgy gondolom, hogy még egy ilyen “fiatalos érzelmekkel megáldott” blogon is megtalálhatja a magához illő színes dobozt. Nekem folyton a “tini” éveimre emlékeztetnek ezek a kis bejegyzések. Igen, lehet, hogy alig pár éve hagytam el őket, de akkor is néha ezer évnyire és több száz kilométernyire érzem őket. Viszont ilyenkor, mindig találok egy képet, vagy egy idézetet, ami eszembe juttat valami régi emléket. Nem tudom lehet valami komplexusban szenvedek, vagy “öregasszony fóbiám” van és érzem a vesztem; de az is lehet, hogy csak túl sokat vagyok a “nagyok” között és siratom az elmúlt éveim, amit lehet máshogy csináltam volna. Bár ilyenkor az van bennem, hogy most jönnek azok az évek, amiket végre én írhatok, ha sikerül, és még kiadatásba is kerül, Valóság formájában. Mert ugyan jó az, de a “tinikből” is megárt a sok. Figyelni kell, csak egy-két bejegyzés naponta, nem több, mert rosszabb, mint egy vörös bor a fájó fogra.

Ma meg marad a Napsütés a csokis süti (aminek a receptje még a fiókban hever) a színes koktél, a nagy medence, és a csavaros szívószál. Mindez “mezei” kivitelben: a nagy réten, jeges tea, kedvenc Nszemüveg kíséretében, a favorit legkényelmesebb fotelben a teraszon, a macskád, és táblás csoki … mindezt csak itt csak most csak nekem. Itthon.

06

X=végtelen

Selyem galéria

Azt mondják valahogy úgy működik, hogy te nagyon szeretnél valamit, nagyon akarsz valamit; sokat gondolsz rá, majd teljesül. Még két napja sincs, hogy leírtam minden búbánatom és jelentettem ki a nagy világnak, drasztikus változásra van szükségem. Pár órán belül a világmindenség kerek forogni kezdett. Az én javamra. Ezek után neked is el kell hinned, hogy minden csak koncentráció kérdése (az adott vágy “tárgya” felé). Épp csak egy kis említést tettem, hogy szeretnék ezt meg azt változtatni magamon és utazni szeretnék. Az, “ ez meg az”, igaz kisebb kutatások árán, de bekopogtatott az ajtómon, majd az utazás is légi postával érkezett. A címzett természetesen én voltam, az üzenet lényege, pedig: “Utazási engedély megadva”. Nem mondom, hogy nem hirtelen jött, és nem csapott agyon ez a pár hír a két nap alatt, de egy szavam nem lehet, hiszen ezt akartam. Akarom is még. Most viszont még szeretnék írni pár dolgot, mielőtt még holnap megtörténik a változás első negyede. Kis címletekben megpróbálom elmesélni mai napom (tanulságát).

Képesek vagyunk burokban élni. Erre bárki képes. Úgy, hogy ő maga sem veszi észre. Élünk a magunk kis megszokásunkban és egy nap arra eszmélünk, hogy “dezsavűnk” van. Most erre vagy vállat vonsz és folytatod, ahol eddig is jártál és, mint gépezetben egy létfontosságú kis csavar működsz tovább. Vagy! Hagyod, hogy egy kicsit kimozdulj a mókus kerék kicsiny részéből, még ha ezzel felzavarod a “munkatársaid” életét és felrobban alattuk a gépezet. Néha, csak hagyni kell, hogy had hasson a “szer”. (Ami nem más, mint a belső hangod, mikor megszólal, de már olyan hangosan, hogy fáj a hasad, fejed, addig míg nem teszel végre valamit, ami ellenszerként hat majd szervezetedre.) Az élet kitűnően tudja mozgatni az embereket. Észrevettem, nem csak magamon, (de ott főleg) hogy ha kimozgatják az embert a maga kis megszokásaiból és felkavarják alatta a mindennapi rutint, képes és az első percekben idegsokkot kapó veszett hangyává válik. Ha ez nem is látszik külsőleg, legbelül őrjöng, hogy hova lett a kényelmet nyújtó háza, és kapálózik, hogy kiússzon a partra. Egészen addig, míg meg nem tanul úszni, rá nem ül egy levélre és fogpiszkálóval el nem kezd evezni a nagy végtelenbe és csak hagyja, hogy vigye az ár.

Jó helyen voltam ma. Beutaztam a “nagyobb városba”, (így hívom a majdnem “nagy” városokat, de feltétlenül azokat, amik nagyobbak, mint ahol én lakom… de ez most lényegtelen) Először kisebb pánik roham tört rám a sok ember közt az utcán, és nem is éreztem én köztük és köztem az összhangot, így gyorsan keresnem kellett egy nyugalmas helyet. Elmentem füzetet venni, ami végül félig kudarc félig sikerélmény volt. Amíg várakoztam és pihentem a padon, pont a “gyönyörűséges üzlet” előtt, amit így neveztem el, mikor először megláttam, de még bemenni nem volt merszem. Szóval pont vele szemben ültem és annyira elveszett a tekintetem a színekben a sok kis mütyűrben, hogy késztetést éreztem bemenni, először is körül nézni, másodszor elmondani a néninek, hogy nagyon szép a boltja, harmadszor meg, hogy természetesen vegyek valamit.

 002Nem elég, hogy ahogy beléptem a lélegzetem is elállt. Ha láttál már szépet, na az nem volt az. Ez a bolt belülről az. Nem kezdem el, hogy a színek, a sok dolog, meg a… Nagyon szép volt, és persze találtam magamnak mütyűrt, amit megvehettem. : )

Megfordul néha a gondolat a fejemben, hogy néha (jó többször, mint néha) nem vagyok képes játszani és átadni magam a “tipp top csaj” karakterének. Olykor csak egy “lerobbant” művésznek nézek ki, aki most állt fel az íróasztala mögül és egész nap Napszemüveget hord, mert még a fény is zavarja. Ilyenkor automatikusan kapcsol az agyam: “Vajon hol rejtőzik az emberi érzékelés, hogy felfigyel valakire?” és “Mikortól számít valaki érdekesnek?”. Na jó nem kutattam sokáig a választ. Ebbe még én is belefáradok és, amint át megy a gondolat az agyamon, egyből jön a megcáfolás. Majd egy nullra vezet a Sors keze. Miután a jóképű magas srác, rajtam mosolyog, miután elkalandoztam… A “világ legszebb pasija”, aki majdnem áthajtott rajtam biciklivel és bocsánatot kért… (persze nem ő volt a világ legszebb pasija, mert csak profilból láttam és Napszemüvegben is voltam… de elneveztem így, mert ez illett rá). Nem is beszélve a David Henrie hasonmás srácról… Ezek után a kérdéseim kiszálltak az ablakon. Én meg felültem a buszra és haza jöttem.

 

változó idők, változtathatatlan érzések

Renoválás a szív házában. Fel lehet-e újítani egyáltalán azt, amit egyszer már lerombolt valaki, vagy valami? Nem is feltétlenül a szerelemre gondolok most, hanem csak úgy az önmagunkkal való kapcsolatra is. Ugyan is, mint bármi más, azt is keresztbe lehet törni és csúnya szakítás lesz a vége, ami kínlódást és szenvedést húz maga után. Az egyensúly kibillenése, amit sokan nem vesznek észre, mert ők “rossz időszak” néven ismerik, nem lehet túl jó hatással ránk.

Most elmondom miszerint (próbálok élni) élek én: Nap, mint nap elmondom magamnak, a változás jó. Tükörbe nézve: Ma is szép napunk lesz, csak pozitívan. Reggeli közben eszembe jut a “ma írok, és cselekszem, hogy előre haladjak” dolog. Később merengek egy kicsit, azon, hogy semmi más munkám nincs, mint tanulni és új ismereteket szerezni. Majd jön a keményebb dió, hogy “akkor is ő kell nekem. Vele kéne lennem. Csak megszerzem magamnak a szerelmét”. Amiből végül arra következtetek, hogy jobb ha most nem találkozom vele és inkább elfelejtem, amit érzek. Persze ehhez iszonyat lelkierő és akaraterő szükségeltetik. Szoktam olyat mondani, hogy a saját hibáinkból tanulunk, amivel nem is lenne gond, ha egyszer már tényleg az előző tapasztalat megszerzése szerint cselekednék. Könnyű mondani, hogy nem gondolkodom annyit, és nem szedem ízekre azt a kis jelet, amit küldött a világmindenség. Nem fogok többé fejfájásig agyalni egy mondaton, egyszerűen sodródom az árral és, hagyom, hogy menjenek a dolgok, ahogy meg vannak írva.

01 A nap végén még is egy egészen más dologra jövök rá. A megoldás már meg van. A kivitelezéssel problémák vannak. Az ember, ha elég vak hozzá, legvégső esetben, akkor talál rá a válaszára, hogy ha szembe jön vele az utcán, vagy meglátja egy filmben. Tegnap jöttem haza a nagyszülőktől. Félreértés ne essék imádok ott lenni és elképesztő milyen életérzést szív ott magába az ember; de most túl sebezhető voltam ehhez az egészhez. Igaz 25órát töltöttem el nagyanyámmal, de azalatt az idő alatt vele együtt öregedtem. Még a kis meghűlését is elkaptam, pedig nem vagyok az a nyáron megfázós ember. A második reggel, pedig még a fejem is fájt és szédültem, mint a nagyi. Haza jöttem, ahol egy fokkal jobb lett a helyzet, de éreztem, hogy most cselekednem kell és levegő változásra van szükségem. Be is újítottam gyorsan egy nagyobb “kirándulást”, ami legkésőbb három héten belül esedékes is. Majd este, hiába voltam hulla fáradt, teljesen szégyennek éreztem, hogy magamhoz képest este kilenckor már pizsamában készültem a lefekvéshez. Így beraktam még egy jó hosszú filmet, hogy legyen már meg az az éjféli időkorlát. Tudom, hogy, amit Hollywood kiad magából, az csak egy mézes mázas tele-regény és annyi igazság alapja van, mint ahogy én állok egy vetítő vászon előtt és olasz spagettit eszem reggelire, a Golden-Gate híd kellős közepén; De ez a film még is elég volt, ahhoz, hogy pontot tegyek a mondatom végére, és teljes elhatározással rájöjjek valamire. Hiába “hirdetem az igét”, én magam nem hiszem el. Vagy is nem hiszek bennük eléggé ahhoz, hogy ne csak üres szavak legyenek, amiket tanácsolok másoknak és én a nagy bölcs, meg sem fogadja őket, vagy nem tudja, vagy még nem akarja, vagy nem bírja… A nagy lelki béke kutatásba és önmagam fejlesztésében kibillentettem az egyensúlyt. Azt sem tudom már, hogy önmagam vagyok-e vagy csak utat engedtem a hamis érzelmeimnek, mert lusta vagyok mást csinálni?

Ezért ma inkább nem tanácsolnék semmit. Sőt addig nem is tanácsolnék semmit, vagy legalábbis olyat, amit én magam nem tudok megfogadni és nem hiszek benne eléggé. Ez azt hiszem érthető valamilyen formában. Amire meg szükségem van, az a nagy változás. Amiért annyit ’imádkoztam’, sikerült magamnak olyan tragédiát generálni a semmiből, hogy most végre képes vagyok nagyot cselekedni az újért.

eat_prey_love_5

Egyébként a film, amit néztem. Ízek, imák, szerelmek. Őszintén, tegnap este a film nagyot szólt bennem. Rátaláltam a megoldásomra is. A válaszra, amit kerestem, halványan még az is szerepet játszott tegnap egy karakterben. Igaz, ma elolvastam hozzá egy kritikát, és eléggé lehúzta a mélybe a filmet, és igazat is adtam pár gondolatnak, de nem is ez a lényege, hogy milyen a film és a kritika. Meg a színészi játék. Hiába egy hollywoodi kis tortacsoda az egész és az eredeti ízt nem érezzük át benne. Én még is megláttam benne valamit, ami a mostani helyzetemhez szükséges és a tovább lépésemhez fontos. Nem biztos, hogy teljes mértékig jó, ha hiszünk egy ilyen vetített történetben, de ezért kell tudnunk olvasni a sorok közt. Néha még ők is mondhatnak valami bölcset, még ha akcentussal is.

Amit még megjegyeznék. Nem nagy kedvencem Julia Roberts (előre is elnézést a rajongóktól), és volt már ennél sokkal jobb alakítása is, de ebben a filmben, ha nem is a karaktert nézem, de igazán szép volt ez a nő. A kis hitemmel, pedig arra foghatom, hogy igenis megszépült attól az olasz spagettitől és segítettek rajta azok az imák, és a sok meditáció, még ha illúzió is volt az egész.

“A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjá épüléshez.”

Tánc az esőben, herceg az esernyő alatt

Hihetetlen, hogy az emberek mennyire “félnek” az esőtől. El kezd esni és ők máris morcosan lépnek bele reggel az ágy mellett heverő kis mamuszukba. Zord fejjel indulnak neki a fürdőszoba ajtónak és a kép a frissítő zuhany után sem változik. Hiába a kávé, hiába a meleg reggeli. Az ember fáradt álmos arccal lép ki az ajtón, ül be a kocsijába, vagy húzza fel esernyőjét. Tudom, az eső álmosít… Hangulatot zavar, de ez is egy a sok természeti tényező mellett, mert ott van még például a Napsütés, a szél, vagy a hó.

Nem tudom, hogy három negyed kilenckor milyen erő húzott ki az ágyból, de nem gondolkozva, minden trendet meghazudtoló ruha darabokat öltöttem magamra és párosítottam össze. Olyan magabiztosan léptem ki az ajtón esernyővel a kezembe, mindezt teszem hozzá, hogy még nem reggeliztem. (Abban az időszakban ugyan is, míg át nem esem a nap első étkezésén, kicsit mogorva tudok lenni) Most, mintha belém szállt volna legbelső énem szelleme. Ez az eső olyan pozitív hatással volt rám, hogy még az sem zavart, hogy egy idő után döglött béka szagot árasztott magából. Még a szakadt tornacipőm is a “jóban-rosszban” napok közül a “rosszban” napot éltem meg velem, teljes hűséggel.

qw

Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt.”

Az esős napokon is rájöhetünk fontos dolgokra, és történhet velünk valami megdöbbentő. Mondjam el megint? Hogy ha hiszünk egy kicsit és ha jobban kinyitjuk álmos szemünk meglátunk egy szivárványt. És lehet nem csak az égen.

Cukor Herceg avagy férfi alak álmaidban

Nem hogy furát álmodtam egyszer, majd kétszer és végül háromszor, de még egy úgy nevezett Cukor Hercegként bemutatkozott jó vágású fiatal ember, aki valószínű, hogy angol vérvonallal volt megáldva, csábítgatott legmélyebb képzeletemben. Nem olyan volt ez, mint valami csoki reklámban, vagy mint a valóságban, hanem inkább olyan művészien színes és érzelmes. Igazából nem is emlékszem mi volt bennem akkor, csak a dühre, ami elárasztotta a lelkem ki tudja miért, és arra, hogy ez a Herceg ott gitározott a fűben. Alakját alig tudtam kivenni, ő csak bámult és dallamával, amit érdekes módon nem hallottam, de a lelkemet húzta magával rendületlen és tudtam, hogy hozzá tartozom. Ki akartam deríteni ki az, és közelebb akartam menni, de anyám hirtelen betoppanása hajnali ötkor a szobámba félbe szakította a Cukor Herceg és köztem kialakult románcot. Azóta sem tudom ki volt álmaim lovagja és látom-e még valaha?.

Az esős részre vissza térve, egyetlen tanácsom akadna. Ne ma varázsolj vad göndör fürtöket a hajadba, mert a pára úgy is tönkre teszi, hacsak nem félsz rápocsékolni fél kiló hajlakkot.

Mindent vagy valamit érte

Ma olyan borongós, majd kánikulás, majd zápor esős nap volt/van időjárás szempontjából. Bár, ha jobban magamba nézek, rá jövök rám is jellemző ma ez a pár tulajdonság. Olyan “nem akarok ma utazni” kedvvel keltem. Jól fel is öltöztem, mivel a bárány felhők alja már nedves volt, csoda, hogy ránk nem szakadt az ég. Később a felhők, csak megszáradtak és a Napsugarak utat törtek maguknak és fellázadtak a világ ellen.

Tipikusan az a csendes lázadó típus vagyok, aki titokban várja a csodát. Nem vittem esernyőt, sőt pólóban indultam el és még a Napszemüvegem is elraktam a táskába, bízva, hogy nem szakadó esőben fogok haza jönni. Így is lett. Az apró csoda megtörtént, aminek lehet nem is örültem később annyira, mert majdnem bele sültem a saját nadrágomba. Na, de “no problém” nézzük a jó oldalát a szemem legalább nem égett ki. Haza érve tudtam én, hogy sok a dolgom. Hoppá, úgy értem, “sok a dolgom”, a megtanulni rajzolni, függönyömre virágokat varrni, blog bejegyzést írni, könyvet olvasni, fotózni, csak anyám szerint “felesleges” dolgok. Mert például ott van a mosogatás, sepregetés, minden mi Hamupipőkének nem volt nagy kedvence. Ezeket átgondolva még is úgy döntöttem ma, hogy nem engedem át magam a “szerelem” vad regényes hídján, és nem hagyom eltévedni gyenge testem eme zord erdőben.

01Ma szó szerint falra szegeltem azt a piros papír szívet. És még nem is fájt, mintha csak egy megszokott tevékenységet vinnék véghez, amit minden nap ugyan azon órában és percben teszek meg.  Nem tudom, hogy van ez, de manapság örök szerelmes mivoltom kiköltözött belőlem, mintha valaki megdörzsölte volna a lámpásom és kilopta volna belőle a dzsinnt és most öncélú kívánságokat facsar ki belőle. Varázsszőnyegen utazik és álmában teve háton megy át a sivatagon. Mézesmadzaggal vonja körbe a lányt kit szeret, és aranyat kedvességet kíván vacsorára. Holott azok az én kis vágyaim és eltitkolt kívánságaim. Nekem kéne képzeletbeli varázs palotában élni, csodapálcával csapkodni az emberek lelkiismeretét. De most képtelen vagyok erre.

Lehet, hogy nem csak ez az oka mindennek. Miután már megtaláltad Őt. Tudod, hogy nem kell más már többet, persze jelen helyzetben még sem vagytok együtt. A tudattal tudsz élni és még a helyzettel is. És még meg is fordul a fejedben, hogy mi van, ha mégsem; mert érnek még kalandok az életben, és “ki tudja?”. Mindezzel azt akarom kinyögni végre, hogy mikor már rájöttél, hogy ki az, a lelked lecsendesedik egy pillanatra. Aztán hosszabb időszakra. Lehet, hogy keresi még a kalandot, meg az izgalmakat, de mivel a szíve mélyén már érzi és tudja, ezért úgy gondolja, minek akkor forrni a többiért. Majd Ő érte. Így megy ez most belül, mint az időjárás. Napsütéssel kelek, majd jön egy nagyobb zápor villámokkal és dörgéssel, majd újra ki süt a Nap, olykor szivárványt hozva magával. Majd csak a csend marad utána, a vihar utáni mély csend. Még is egyedül nézem a természet apró csodáit és fényképeket készítek egy kis albumba, hogy egyszer megmutathassam neki, milyen volt még nélküle. Most viszont félre ne érts, nem vagyok szomorú vagy ilyesmi; csak fura ezzel a tükörbe nézni, amikor már egy olyan Én néz vissza rám, aki tud valamit, de még nem használhatja fel ezt a tudást. Olyankor állok és nézek, majd megigazítom a hajam és ellépek a tükörtől, felveszem a Napszemüvegem és kisétálok a valóságba. Sejtésem van róla, hogy ilyet ember még nem kívánt, de én a mai napig a zsebemben hordozom a “bárcsak ne jöttem volna (még) rá, hogy Ő az” cédulát.

UI: Ideje elmennem fogorvoshoz.

diagnózis

Olykor az embernek muszáj kitalálnia nem létező betegségeket, hogy diagnosztizálja jelenlegi problémáit. Meg tudja magyarázni, miért szúr a szíve esténként, miért nem rendszeres az étkezése, miért lusta egész nap, miért kedvtelen. És olykor a nem létező betegségek egy csapásra igazivá vállnak, főleg ha hipochondriával fűszerezett az illető. Az én heti betegségem a “szülői ház komplexus”. Alig egy hónapja, hogy haza költöztem, de már ketrecbe zárt vadnak érzem magam. Gyakori kedvetlenség tör rám, nem szeretek már beszélgetni sem annyira (pedig én aztán…), a mindennapos zötykölődés a ház és az udvar között már-már rögeszmét váltott ki belőlem, hogy innen “menekülni kell”. Néha csak úgy érzem, mintha egy egér lennék egy fa házikóban, ahol le-fel rohangálok a kis sajtdarabok után kapkodva és hogy kikerüljem az apró csapdákat. Most már nincs az, hogy megfogom magam és beutazom Debrecenbe és eltűnök két napra, vagy felhívom a nagy városi barátom és elmegyünk sétálni. Most “faház'” van és egér szimbiózis. Így még a saját dolgaimra se tudok koncentrálni. Azt hittem ekkorra már kész lesz vagy három fejezetnyi irományom; de nincs.

Kép331_01  Néha csak azt kívánom bár ne lennék ilyen. Ilyen nyakatekert mondatokkal játszó nőszemély, aki egy kakaós csiga reggelihez is képes beszédet írni, és egy apró tű szúrásból hatalmas sebet gyárt, vagy mentőt hív egy csirkéhez, aki tengeritől fuldoklik. Lehet, hogy ezzel megsértem az önérzetem és elárulom önmagam, hogy néha ilyesmit kívánok, mintha csak megcsaltam volna a belső énem. Igazából rosszabb ez, mint szellemeket látni. Van az a képesség, amikor anélkül tudsz meg valamit, hogy meg akarnád tudni, vagy látni. Te látod az olyan dolgokat, amiket nem kéne, és saját magadban kell elraktároznod őket, mert mások vagy nem hisznek vagy nem érnek rá meghallgatni. Téged meg vagy felemészt, vagy megtanulod őket kezelni.

Olykor még a Napsütésben is úgy érzem, mintha egy sötét szobába lennék zárva, és írnom kéne egész nap, olyan dolgokat, amiket nem is akarok. Végre egy olyan íróasztalnál szeretnék ülni, ami csak rám vár, és azt írhatom, amit tényleg akarok és nem azt, amit a mindennapok kierőszakolnak belőlem.

Könyvjelző a pókhálóban

Muszáj voltam megint átöltöztetnem a blogom. Vicces, de azt hiszem maximum fél évig, minimum két hónapig bírok egy sablon hátteret. Mintha nem csak a kinézetét, de saját magam is keresném valahol. Ha ő is változik, vele változom én is. Te sem hordasz egy ruha kollekciót egy hétnél tovább. Most jól esik az új. Kívül-belül meg vagyok mozgatva. Egészen olyan, mint akiben bútorokat tologatnak ide-oda és minden egyes arrébb pakolásnál előkerül valami régen elvesztett dolog. A legérdekesebb talán az, hogy egyik sem fáj. Azért akad olyan, ami már nem érdekel, vagy már lezárt, azokat csak félre teszem, vagy vissza rakom a helyükre, egy külön dobozba. Van viszont olyan, amit nyugodt szívvel a zsebembe teszek és várom a pillanatot, amikor majd szükségem lesz rá.

A címem onnan ered, hogy ma tényleg bele ejtettem a könyvjelzőm egy pókhálóba, de hogy ez hogyan lehetséges, ne kérdezd. Csak megtörtént. Egyébként a könyvjelzőm megúszta a dolgot, bár maga is csak egy rejtvény újságból kiszaggatott kis papír fecni. Ez már csak így működik, nincs egy normális könyvjelzőm. Minek az? A három könyv közül, amit felváltva (hangulat függőségem szerint) olvasok, egyikben sincs normális jelző. Az egyikben azt hiszem egy Justin Long kép van, amin meg is lepődtem, mikor elővettem legutóbb.

Az álmoknak csak a fantázia szabhat határt.” Olvastam ezt én, tegnap a kocsiból hazajövet egy plakáton. Nem is kaphatnék már nagyobb jeleket, csak olyakat, amik vagy “agyon csapnak” vagy kiverik a tekintetem. A főiskolán voltam. Az utolsó vizsgám időpontja jún.3. reggel 09:00. Mit mondjak élvezet volt. Négy napig enni alig bírtam, és olyan ideges voltam, hogy én nagydumás szerdán kisebb pánikrohamon vettem részt a szobám kellős közepén. Mit mond a vizsga után az ember: ‘Felesleges volt a sok nyűglődés, és stressz, 93%-os vizsgaeredménnyel haza battyogni, tíz óra alvást végezni, másnap alig élni. Az a nem semmi.’ Kinéztem magamból a jó eredményt, csak a vizsga”főnökben” nem bíztam én. : D Ma egy kicsit üresnek éreztem magam és sehogy sem találtam az összhangot a szombat és köztem. Fáradt vagyok még, az az igazság és a lila köd még nem szállt fel teljesen. Viszont, amint az agyam rájön, hogy végre szabad, a szívem 140 helyett csak 110-et fog verni, a lelkem újra szárnycsapásokat kezd, kezeim, pedig megszokják a billentyű csapkodásait, orrom a tinta illatát, felismerem újra a papír és novella fogalmát. Végre vissza kapom önmagam. És végre élvezhetem azt, amit csinálok.

Most ideje levetnem a ‘szakadt sztár’ karakterét, és felöltenem a művészlelkem teljes mivoltát.02A mai napon bloggernőszemélynek titulált nő, (és most valami nagy dolognak kéne jönnie, azt is akartam írni, de elég slamposra sikeredett a vége és nem jut eszembe semmi földöntúli befejezés) úgy hogy így pont.

Viszont említésre méltó a dolog, hogy a “kavicsos” zenének titulált See no more, tegnapi napon megjelent! Élvezzük is azóta rendesen.

Egy költői kérdéssel zárnám mai napom, és ne legyen több alkalmam félre írni egy mondatot.: (De) Hova lett Mrs. Swinger? 

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...