Plasztik lélek tornacipőben

A tudtodon kívül szörnyet tudsz teremteni saját magadból. Egy igazi vérszívó, testet rondító “vad állatot”. Elég egy figyelmetlen pillanat egy kisebb érzelmi tragédia, az önuralmad megtorpan félúton a pesszimizmus és a pozitív gondolkodás között. Tudod, hogy mit kéne tenned, mész is az úton; de a figyelmetlenséged ára, hogy nem láttad a “Változás” nevű tábla mellett a “Vigyázz az csapdákkal van tele” nevezetű táblát. Még mindig azt hiszed, jó úton haladsz, és csak időre van szükséged, hogy kigyógyulj minden búbánatodból. Változtatsz, gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, minden napra találsz valami újdonságod. A környezeted szinte már mesebeli, a dekoráció varázslatos. Elkápráztat a rengeteg csili-vili. Színpompás árnyalatok, érzelmek és megdöbbenések. Még mindig kétséget érzel, de megnyugtatod magad jobb lesz. Le ülsz a barátnőddel beszélgetni egy kávé mellé, sok tejszínhabbal. Beszélgettek. Sokat. Ennyit talán ezelőtt sosem. Fényképezni sincs kedvetek, holott annak idején ez volt a módi és első számú tevékenység. A lélekápolás most a legfontosabb, amit ti tartotok a lista élén. Ott fityeg egymagában és közben egyre csak gyűlik és gyűlik az Alkotás cetlin az a sok tennivaló. Hihetetlen, hogy alig hagytatok egy kis darabka papírt a testnek, és kapott egy egész füzetet a lélek. Hiszitek, hogy jó úton jártok. Ti balgák gondoljátok, hogy ezzel megoldódik minden ha beszéltek! A szó csak gyűlik, a gond csak hízik, és a művészet iránti szerelem egyre jobban múlik. Dagasztod a lelked, amikor felkelsz, aztán délben is, és majd este is. A tested, pedig átváltozik egy keserű lélek hordozóvá. Az úton, amin haladsz, amit jónak találsz, mert tudod, hogy ez a helyes, lassan felemészt. Bele esel mindannyiszor a csapdába, észre veszed, kikecmeregsz, tovább lépsz. Örülsz, hogy túl élted, de már sáros vagy.

Mondtam én, hogy néha jó az, ha az ember nem beszél. Magában elrakja valahová a maga kis vészmadarát és fészket ültet egy rigónak, aki a boldogság énekes madarait költi majd ki. Nem mindig jó az, amikor mindennap csak a probléma rágásán dolgozol. Nem vagy te, sem, magas favágó, sem pedig cukorka rágó ember a Csodák nagy meseházában. Olykor hagynunk kell, hogy a probléma oldja meg saját magát. Van, hogy egy szerelmi csalódásra nincs ellenszer, és egy csalfa érzelemre nincs gyógyír, és nem találták még fel a gépezetet, ami a múlt héten kimondott mondataid visszafordíthatná.

A “jányok” rájöttek ma valamire! Valahol rossz útra tévedtünk. Valahol nem figyeltünk egy fontos dologra, és volt egy pont, ahol eleresztettük az irányítást a kezünk közül. Ami vad paripaként szökken valamelyik réten, mi meg a szobánk belsejében simogatjuk lelkünk rózsaszín selyem állatkáját. Hova lett a szépség? Önmagunk szörnyetegeivé váltunk, csak mert nem törődve lelkünk írtuk a lista élére. A “Hallgass lelked szavára” nem azt jelenti, légy őszinte kutyája és hű szolgálója, gondolj át mindent mit ő súg neked. Hanem azt, hogy légy barátságban önmagaddal és vidd véghez álmaid.

Mi kifordítottuk, azt amit más nem igen tud kevés idő alatt. Agyon plasztikáztuk a saját lelkünk, mert folyton csak újat akartunk, és újat és újat. Mindig mássá akartuk formálni, mint ami. Nem használtuk ki azt, mink van, hanem faragtunk valami újat. Újabb és újabb mércét állítottunk fel és ebből csináltunk szórakozást és nyugtató sportot. Most, pedig már csak saját magunk tükörképeivé váltunk, egy plasztikázott tornacipős árnyékkal a lábunk alatt.

07 Egy test, ahová a lélek aludni jár. Ezért nem láttunk mi választ a feltett kérdésekben és ezért hiányoltunk valamit, ami nem is volt ott, mert út közben elhagytuk. A kosarunk tele lett ötletekkel, de ott felejtettük egy fánál, ahol epret próbáltunk szedni, csak a színes pillangó elterelte figyelmünk.

3434

Nem váltunk ezzel jobbá, mint egy lélekké, aki a tükörből bámul vissza magára. Látja a régi arcát, és változtatni akar rajta. Ártatlan műveletek inspirációját szívja magába és sír, hogy nem tudja őket véghez vinni. Mindannyiszor egy Bloody Mary állt a tükör előtt, egy szét szabdalt lélek az “új” arcával, amit ő még múltbélinek látott.

Mind ebből a tanulság az, hogy mi elrontottuk, talán még időben jöttünk rá a hibára, és a sok “műtét” még korrigálható lesz sebzett lényünkön. A lélek vad tűzmadarát viszont ideje befogni végre és vissza űzni a maga kis gyertya lángjába. Jó mélyen oda benn, ahol csak te láthatod majd és akkor hagyod égni, amikor te akarod és nem ő.

UI: Ebbe a hibába bárki bele eshet nemtől és lélektől függetlenül. Csak figyeljetek oda, milyen sávból tértek le az útról és milyen tábla van az útjelző mögött. Tényleg csak ez hiányzik hozzá, az éber figyelem.

Mutasd a lelked és megmondom ki vagy

Már megint túl agyaltam a dolgot. Teljes joggal megérdemlem a fejbe kólintást. Most viszont, hogy korrigáljam hibámat, olyat teszek, amit (eddig is kellett volna tennem) még nem csináltam. Külső szemlélőként fogom nézni a “problémámat”, úgy fogok tekinteni az egészre, mintha mással történt volna, és akkor majd könnyebb lesz beszélni és tanácsot adni, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló dolgot tenni, amitől jobb lesz és a pozitív impulzus is eléri végre az agyam sarkát.

Szóval, van egy “barátnőm”, akinek jelzők nincsenek arra milyen életet él. Bohókás, tragikomédiás, szeles, lehetetlen, drámai, szappanoperás, hollywoodi filmbe illős, álmodozós… Tudjátok hogy van ez, mikor az ember keresi önmagát és vele együtt a kapcsolatait, és a nagy betűs érzelmeket. A “barátnőm” megjárt már egy-két tanulságos történetet. Megismerte a tuti pasit, a tipikus pasit, a “laza” pasit, a hős szerelmest, a hisztis pasit, a fogadásból pasit, a nála fiatalabb pasit, a katonát, a rossz fiút, a nyálas pasit és a kötöttségtől félő pasit. Nyugalom egyes (inkább többes) esetekben kapcsolatról nem volt szó, maradjunk annál, hogy az ismerkedés résznél több érzelem is megbukott. Bár a jelzőkből lehet ítélni a miértekre. Na most a “barátnőm” vagy azért farolt ki egy “kapcsolat” elejéből, mert a hatodik érzéke azt súgta rossz ember mellett van, vagy a “pasi” ejtette a leányzót, valami gyönyörű múlt században rekedt sablon szöveggel. A kazettának van egy másik oldala is, ami azon gondolat anyagokat tartalmazzák, ahol a nő leül gondolkodni. Na ez már akkor rosszul hangzik, mikor ezt a mondatot valaki leírja, vagy csak elolvassa. Hiába mondja a “barátnőm”, hogy ez nagy hiba, és ír ellene folyton, ez az egy dolog, amiről még nem tudott leszokni. Rosszabb, mint egy lánc dohányos ebben az esetben, de neki ez a drog. Azért is hajtja azokat a gondolatokat, hogy ‘nem agyalni kell hanem cselekedni és élni”, mert úgy hiszi egyszer majd csak eljut az agyáig, és ez a módszer beválik. Ugyanis élt már meg olyan sztorit, amikor tett, élt és bejött. Csak hogy valami folyton vissza lökte a ló túlsó oldalára. Jó, igen a saját hibájából.

Hogy vissza tereljem a szót a történetére. Szeret sok mindent túl spirázni, imád olyan dolgokat beképzelni, amik nem is léteznek és nincsenek is ott. Nem őrült, vagy ilyesmi. Egy igazi érzelmi hipochonder. Ha elkapja a frász és görcsbe rándul a gyomra egy találkozástól azonnal bekapcsol a vészjelzője és indulni kell felkutatni a problémát, és addig járja, míg meg nincs a gond. Aztán nyugodt szívvel kilép a majdnem kapcsolatból. Persze a dolog vissza felé is működik. Se perc alatt tud magában szerelmet kötni egy ismeretlen férfival, akit most látott először a liftben. Ez most vagy áldás, vagy átok. Ha tényleg jók a megérzései, mert eddig mind bejött, és kiszűrte a “vele most ne kerülj kapcsolatba” helyzeteket. Viszont a másik oldalról nem mondható el ez a képesség. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy nem hazudnak-e olykor a megérzések, ha megint nem csak arról van szó, hogy azért szerettél bele, mert féltékeny vagy rá, vagy mert a legjobb barátod, vagy mert egyedül vagy… Sorolhatnám napestig a kifogásokat. Válasz erre nincs. Most még. Amit viszont a drága “barátnőm” tett, lassan megbocsájthatatlan. Gondolkodott. Egyetlen pasi típust még nem említettem, sőt direkt hagytam ki a felsorolásból. A “fesztiválon megismert megszeretett pasi”, akivel a kapcsolat egy végtelen pletyka folytán megszakadt, végül az érzést jól elrakva a fiók mélyére később legjobb baráttá avanzsált. A helyzet jó volt, a “barátnőm” bírta/bírja a srácot, csak valahol ott tört meg a dolog, hogy a lány erőt vett magán egy szép napon és leborította maga elől a falakat. A szappanbuborékos világát, pedig a “hisztis pasi” kipukkasztotta és magával is vitte a maradványokat. Amit nem bánt később, csak hogy az elrejtett érzések felkúsztak a felszínre egy másik csodás napon. Amitől a tévképzetek, vagy érzések újra lángra gyúltak és a fesztivál szerelmes újra érezte a rég lecsitított rezgéseket. Az egyik domino borította a másikat és arcot rajzolt az asztalra a sok kis darabka. Már ki sem kellett rakni, magától értetődő volt a dolog. A bukta ott van, hogy nem elég a “barátnőm” összekuszálta a saját dolgait, de még a pasi is “elpártolt” tőle. (kapcsolatban) Nevezhető mindez szerencsétlenségnek, tragédiának, pechnek, szívásnak, ki hogy éli meg. Neki ez már egy rutinnak számít. Az egyoldalú érzelemkifejtés igen aktív tevékenységnek számít mostanság. Meglehet pont ez volt az oka annak, hogy leült gondolkodni, mert nem tudja hova rakni a kérdését, hogy “vajon tévképzet-e?”. És csak egyszerűen hiányzik, mint barát, vagy mert féltékeny, vagy tényleg igaz? A kazetta A oldala: igazából ő megpróbálta cselekvéssel és tettekkel a válasz felkutatását, de a másik fél nem reagálása megnehezíti a helyzetet. A B oldalon már csak az szerepel, hogy drága “barátnőm” rájött a hibájára és nem csak neki van már elege a folytonos agyalásból. Annyit kér, hogy végre legyen egy nap, amikor nem gondol még megközelítőleg sem a barátnak avanzsált pasira. Szeretne pontot tenni a végére, vagy egy vesszőt, de egyedül nehéz mondatot szerkeszteni, amibe két alany van.

A története, nem tudom hol mondható tanulságosnak, lehet, hogy még sehol, de pont azért, mert még ennek korán sincs vége. Csak egy sztori volt a többi között. Mától a “barátnőm” nagy feladatot kap. Miután felvette pozitív világnézetét, megtanulta záró vizsgájára mind a 15tételt, kezébe veszi az irányítást. Nincs több agyalás! Élni, csak élni kell! ‘S most lemegyek alfába és beszélek a pszicho tanácsadóimmal, Matthew Morrison-nal és David Henrie-vel (mert ma őket választottam).

Egy dolog még lenne itt azért. Most az egyszer megkérdezném a nagy érdeműt, és komolyan válaszolva a kérdésre, de Ti, hogy indultok neki egy elhatározásnak, hogy ezentúl csak pozitívan, és semmi negatív? Hogyan rázol le magadról egy gondolatot (lsd. a fenti eseményt) egészen olyan szintre, amikor például már hangya fenéknyi nagyságú? Na jó megelégszem egy kerti törpe nagyságával is. De komolyan kérdezem, ti ezt hogy élitek meg? Hogy megy ez olyan könnyen? Vagy tényleg csak mondani könnyű? (Ez egyetlen alkalommal képes vagyok megfogadni tanácsaitok, vagy is a “barátnőm” képes lesz. ) : ) /azt hiszem ebben már javára változott/

Költözés, avagy táska a táskában

Költözöm. Két év után újra teljes értékű kis városi lakos leszek. Az ízes szülői otthon, anyu főztje, meleg családi ház, veszekedős “kis testvér”, szeretett kis kedvencek (kutya, macska) meg a miegymás. Az utolsó napon, már alig vártam, hogy végre össze pakoljam a cuccaim és teljes egészében otthon legyek. Abban az igazi házban. Őszintén szólva a nap elején be voltam sózva, teljesen ideges lettem, de nem is tudom miért, csak rám tört. Majd a buszhoz sétálva a nagy melegben, össze futottam a legjobb barátnőmmel és a vele való beszélgetés megnyugtatott és fel vezetett az útra, amit véghez kellett vinnem aznap. A lakáshoz tartó utam rettentő nehézre sikeredett, mintha téglák lettek volna a cipőm helyén, annyira nehéz volt minden lépést megtenni felé. És csak közeledni, hirtelen tört bennem fel az a sok emlék, hogy mennyi minden történt ott és mit fogok most itt hagyni. Egyedül voltam. Pakoltam. Lassan, de biztosan. Apa jön értem, de közölte velem, hogy szólni fog, mikor indul. Zene hallgatás közepette, előszedtem az összes elrejtett kis holmim, és a táskák csak gyűltek, és gyűltek. Akkor már nem is éreztem semmit, csak raktam egyiket a másik után. Lefényképeztem még az emlék kedvéért a szobát, és még a parkba is lementem. Úgy utoljára. (Bár nem mintha oda nem járnék majd vissza. Csak a dráma kedvéért.)

Ahogy bele kerültek a cuccaim a táskákba, bele ültem a kedvenc fotelünkbe, és csak bámultam az ágy mellé sorba állított dolgokat. Hogy lehet, hogy csak így bepakolod az Életed és tovább állsz? Majd belém nyílalt a tény: Hogy azért még is csak kettő az a kettő év. Mit csináltam én itt ennyi ideig? Mi történt velem ebben az időszakaszban? Ki voltam és kivé váltam itt? Jobb lett? Vagy csak rondítottam a helyzetemen? Hirtelen csak úgy cikáztak bennem a kérdések. Az is eszembe jutott, hogy most még is itt hagyok valamit. És nem tudom, hogy a rengeteg emlék közül miért pont ez az egy ugrott be és ez fájt a legjobban, hogy ezentúl ilyen már nem történik meg olyan sűrűn. Sőt.

Akkor már csak ültem és néztem ki a fejemből. Tudtam, hogy hátra hagyok egy még elintézetlen dolgot, de muszáj volt így mennem, mert nem tehettem mást. Ez így volt megírva. Nem volt már semmihez kedvem, már csak a telefont vártam. Gyere már! Mi tart eddig? Aztán egyszer csak jön a hívás: “Megérkeztünk!” Azt hiszem talán tíz perc lehetett az egész. Fájdalom mentes, gyors távozás volt. Szinte meg se éreztem abban a pillanatban, ahogy megtörtént. Csak benne voltam, és cselekedtem. Pakoltam, leadtam a kulcsot, mosolyogtam még egyet, hogy “szép volt”, és mentem. Elköltöztem. Majd csak később, amikor már az érzéstelenítés elmúlt figyeltem fel újra a kis lyukra, ami akkor született, mikor kattant az utolsó kulcsfordulat a zárban. A kocsiban meg sem tudtam szólalni, csak éreztem a csomagjaim a hátsó ülésen és fáztam a hideg széltől, ami beszökött az ablakon. Figyeltem a Naplementét, de akkor már rég lenn volt. Még az sem enyhíthetett.

Nem az van ilyenkor, hogy már csak a dráma miatt is rájátszol, de kell legalább azért egy nap, amikor kipakolsz és hagysz magadnak egy kis időt feldolgozni, hogy oda többet már nem mész vissza. A város vár, bármikor át léphetsz a “küszöbén”, de azt a lakást már elhagytad. Még ha nem is ragaszkodsz annyira valamihez, viszont elég időt töltöttél el vele, hogy hiányozzon mikor már nem tudsz többet hozzá nyúlni. Így vagyunk mi ezzel is. A költözés ilyen. Meg hát ugye nem csak a lakásról van szó, de ezt majd egy másik történetben elmesélem.

Ma szobát alakítottam. Pontosan egy nagy gardrób hasonmására. Egy éve akarok gardróbban lakni. Na most sikerült. Igaz a művem még csak 95%-on van, de hamarabb lesz abból száz, mint felkelne a Nap.

Az emlékek  bármikor előjöhetnek. Figyelembe kell vennünk, főleg, ha fejünkbe vesszük a “nagy takarítás” vagy “szoba átalakítás” dolgot. Olyankor az összes fiókot kinyitjuk, még azt is amire az van írva: “Ezt nem nyitnám ki a helyedben”. Ezekben a fiókokban tároljuk a múltat. Az olyan emlékeket, amiknek már értelmük nincs, de akkor elraktad, mert még nem zártad le, vagyis de, úgy hogy beraktad a fiókba és bezártad. Na és ez az, ami fejen üthet egy szép napon, mikor kinyitod a fiókot. A képek, amik a kezedbe kerülnek, miket akkor még félve dugtál el, most haragosan van erőd széttépni és a kukába dobni. Az többé már nem árthat. Ami fontos, hogy ne gondold újra őket, tényleg csak fogd meg és gyűrd össze és hajítsd. És ne vedd a fejedbe, hogy okkal került a kezedbe. Nincs annak semmi oka, csak hülye voltál, hogy már akkor nem tűntetted el őket a világból. Most viszont megteheted. És ne halaszd el a lehetőséget! Én mondom, jobb lezárni valamit, mint elrakni a fiókba és tudat alatt várni a vissza tértét. Csak, majd mikor nem várnád, jól agyon csap. Nem kell az senkinek. Természetesen nem minden emlék ilyen. Ott vannak ugyan is azok, amiket szívesen elteszel az unokáknak, hogy jó lesz megmutatni, mit művelt nagyanyátok annak idején. : ) Csak megfelelően kell kezelni a múlt darabkáit és a megfelelő fiókba és borítékba kell őket rakni.

Az elmebetegség a küszöbön hever

Rájöttem, ha eszembe jut egy gondolat, vagy egy cím, azt azonnal írjam le, vagy fűzzek hozzá valami véleményt, mert különben elfelejtem és csak napokig a szenvedés van; hogy mi akart az a gondolat lenni, még kezdő korában. És hisszük vagy sem, de nem lesz még egy olyan életérzés bennünk mi akkor volt, mikor eszünkbe jutott az a cím. Ha van egy címed azonnal írj hozzá valamit, mert később az már csak egy morzsa maradvány lesz egy következő bejegyzésedben, ami úgy fog kinézni végül, mintha a tökéletes Eiffel-torony maketted oldalára ragasztanál egy piros sapkás lego figurát. Nem elég, hogy értelmetlen lesz, de még próbálsz is hidakat felállítani, hogy valahogy össze kösd azt a két dolgot, így viszont rombolod még az épen lévő gondolataidat is. Estem ebbe a hibába, nem egyszer. A kiküszöbölése, pedig mindössze csak annyi lenne, hogy eszedbe jut, és írsz egyből, vagy eszedbe jut, nem írsz, de akkor felejtesz, mert utána idegesíteni fog. Meg is jegyezhetnéd, de túl sok minden történik az emberrel míg haza ér, és mire leülne írni a régi információ olyannyira sérült már, ha vissza gondol, hogy érdemes belekezdeni egy újba.

Néha igen is kell az a csend. Kell, hogy egy kicsit le tudj dőlni az ágyadra és ne gondolj semmire, csak hagyod az agyad álomföldjére vezetni. Nem mindig van szükségünk zenére, vagy különleges helyszínre az alkotáshoz. Olykor elég ha csak a szobánk csendjében babrálunk azzal a kis ihletcsomóval, amit kaptunk.

Azt hiszem próbáltam már mesélni magamról nem is egyszer. Minden egyes kis történetben a saját hibáimat próbálom leírni és rájönni a megoldásukra, hogy legközelebb már ne ugyanazt a baklövést kövessem el. Hogy a hibákból mikor lesz egyszer tökéletes kapcsolat köztem és a világ között? Erre választ nem tudok adni, de lehet nem is akarok kapni rá, még egyenlőre. Jó így a maga kis tökéletlenségében a maga kis hibáival és túl dramatizált mindennapjaival. A baj ott van, hogy túl sokat gondolkodom rajta. Te ne tedd ezt! Most komolyan. Jobb, ha csak cselekszik olykor az ember és több eredménye lesz, mint annak, hogy leül rajta gondolkodni. Az élet nem egy matek feladat, amit még gyerekként félre raktál, hogy majd lemásolom reggel a padtársam megoldását. “Nagyobbként” meg leülsz mellé agyalni, mert tudod ha nem lesz eredmény értelmetlen volt tanulni. Az élet ennél egyszerűbb, mert azt csak élni kel. Ami meg a bonyolultabb része azt magad gerjeszted. Ha nem jössz ki a világgal, ő sem fog jó pofizni veled. Olyan sorsot fogsz kapni, amiben meg kell küzdened minden napért, hogy elérd végül, amire vágysz. Ez a része a dolognak nem a “mondani könnyű, tenni már nehéz” kategóriába tartozik. Ehhez egy csöppnyi akarat erő és félelemérzet szükséges. Mert jó az, ha félünk az újtól és a változástól, valahogy akkor több reflexe működik az embernek belül és képes lesz felfigyelni bármire, amire alapból nem biztos, hogy meg tenné.

Lehet, hogy kicsúszunk a mindennapjainkból, és letérünk még az útról is. Esetleg csak megállunk pihenni, hogy miért tesszük mindezt.? Azt hiszem erre nem keresem a választ, csak szeretnék vissza térni az útra, és a mindennapjaimat is kérem vissza. Nem követelem a régit, jöhet az új is; de érjen már utol!, mert ez a “Semmi közepén” való üldögélés és ténykedés jobbra, balra ez rettenetes. – Itt is van az ellentmondás a gondolatom menetemben – ugyan is, azt hiszem, (mint leírtam már az előbb) hogy csak tennem kéne, hogy jöjjön az új. Magától nem szokott bekopogtatni. Úgy hogy ideje abba hagyni a beszélgetést a zuhany rózsával, firkálgatni egyik füzetből a másikba, torna cipőben a sűrű fűben lépkedni olyan gondolattal: “mikor taposok össze véletlen egy békát?”. Ideje végre tevékenykedni és nem csak fekvő helyzetből várni a kész álmokat. Azokat valakinek át is kéne élnie! És…

…a történet úgy kezdődik, hogy: Légy békében önmagaddal, mert míg a saját magaddal való küzdelemben sem tudsz csatát nyerni, hogy vívhatnád meg a háborút a világgal.

Tündérország még messze van

Valahogy nem találom magam a mindennapokban. Nem, hogy az életérzést nem fogom meg, de még magammal sem vagyok összhangban. Pozitivitás ide vagy oda, az ilyen helyzetek is megtalálják még a boldog embert is. Ez az úgy nevezett kis harangszó oda benn, amikor valami nagy változás fog hamarosan az életedbe következni, vagy te tervezel új dolgot, aminek meghatározó jelszava lesz ezentúl a napjaidban. A maga kis “perverz” módján ez nem is nevezhető negatív dolognak, inkább csak a nagy “nem tudom” válaszra nem találjuk a kérdést. Ugye milyen ijesztő a tudat, hogy válaszod az van csak épp kérdést nem tettek fel hozzá?

Tegnap leeresztett színes lufikat kötöttem fel a kinti ruhaszárító kötélre. Nem vagyok biztos benne, de tudat alatt, azt hiszem ezzel akartam kifejezni jelenlegi lelkiállapotom. A leengedett lufik, amiken filctollal rajzolt mosolygó smilek voltak rajzolva; mintha csak az eddigi érzéseim lennének, amik most szárító kötélre kerültek, úgy tettem, mintha elhagynám őket, vagy hagynám őket teljesen leengedni vagy szét pukkanni. Jó volt csak nézni, ahogy a vakító Napsütésben annyira fújja őket a szél, hogy a vékony kis cérna alig bírja tartani a “testüket”. Most én voltam a szív, ami dobban valamiért, és aki nézi a kötélre kiakasztott lélekdarabkákat. Nem voltam több egy hús és vér embernél, aki többre hivatott, mint egy sárga méh a kaptárban.

Van úgy, hogy vagyunk egy helyen. Élünk valahol. Már egy jó ideje. El vagyunk a mindennapi jelek gyors zuhatagában. Érezzük olykor, hogy ideje lenne már költözni, vagy valami újat keresni. Teszünk is érte valamit, meg nem is. Veszünk egy új ruhát. El is van intézve ennyivel. Egy ideig. Míg újra nem szól a harang. Amikor már nem elég egy ruha. Ekkor a jelek hirtelen megváltoznak, azt sugallják jó úton jársz, és jó helyen vagy… és akkor te már nem hiszel neki. Érzed a zsigereidben, hogy hamarosan változás jön az életedbe és neked el kell indulnod azon az úton. Az új mindig jó! Még is át kell esnünk azon a feldolgozás szakaszán, amikor az a “jó” éppen, hogy csak létezik valahol, de te már előre érzed a közeledtét. Ez elindít benned egy lavinát valahol. Amikor változnod kéne, de nem tudod merre. Mit követel, vagy nem is akar semmit? Csak téged akar egyben?

Ha újra átélhetnél valami régi emlékedet nem megtennéd? A múlt olykor elmosódik, vele együtt mi is homályosodunk, de egy másik helyen, pedig megerősödünk és megújulunk. Lesz majd az, amikor már a változás magától értetődő lesz, és nem félni fogunk tőle, hanem akarni fogjuk. Az alkalmazkodó készség is javul bennünk az idők során. Most még van úgy, hogy az emlékeink ott hevernek a szívünk mélyén és azt kívánjuk, hogy milyen könnyű lenne, csak, mint két papírlapot kitépnél a füzeted elejéből, össze gyűrnéd, kidobnád, és volt emlék, nincs emlék. Ez csak a gyakorlatban működik, de azt a két papírlapot is összehajtogatod bele rakod egy borítékba ráírva: “Nagyanyád titkai” és a fiókod mélyére rakod. –“Jó lesz, majd az unokáknak!”- vallod, és a múlt el van intézve. El jön az a nap is, amikor sokkal könnyebb lesz elraktározni egy csalódást. És nem kell többé füzeteket tépkedni miatta.

Őszintén szólva nem emlékszem mit akartam még írni. Mivel még mindig nem tudom beazonosítani lelkivilágom melyik rengetegben tévedt el. Kétféle zenét hallgatok, a zuhany alatt keresem az ihletet. És ilyeneket csinálok; lufikat eregetek ruhaszárító kötélre, és elteszem az unokáimnak a “volt pasimmal” írt közös bejegyzést. 01 Picture by: Erikja

Had legyek ma én a csendes alkotó, aki nem szólal meg, amikor szólnia kéne, hogy hibát követtél el. Had figyelmeztessen most engem más, arra, hogy jó irányba megyek-e. És eltegyem-e még azt a kék borítékot az unokáknak? Vagy várjam meg a vihar utáni Napsütést, ami szivárványt hoz magával, és azt örökítsem meg, a jövő generációjának? : )

Mona Lisa mosolya

Ha esik, akkor borús az egész nap. A hangulatod nem lép át a “felkeltem” szakaszt. Csak ott fog lebegni álom és valóság között. Más is hiányzik az ilyen napokon. Az égen nincsenek repülők. Minden szürke lesz és vizes, mintha egy érinthetetlen szúnyoghálót borítanának az egész városra. Mászkálsz föl-alá a házban és a gondolataidra vagy ítélve. Annyira persze nem rossz, egy kis csend, egy kis eső, de mikor már eljutsz arra a szintre a nap végén, hogy magad jössz rá, más pofonja nélkül, hogy most benned van a hiba.

Had kezdjem az elején. Szeretem az égen csíkot húzó repülőket. Ha a szabadban vagyok, akármikor fel nézhetek az égre, mindig lesz egy, amelyik hasítja a bárányfelhőket. Ez azt az emlékképet erősíti fel bennem, amikor apám mellett ülök az autóban, csendben vezet, én bámulom az eget és a repülőket, ő meg a végtelenbe visz. Abban a pár pillanatban jó azt hinni, hogy most tényleg a végtelenig megyünk. Út közben figyelem a változásokat, a meztelen karomat sütő Napsugarakat, ahogy áttörnek a zöldellő fák levelein, majd a kocsi ablakán keresztül. A madarak, hogy repülnek el ijedten az úttestről, mikor meghallják az autó közeledését. Én csak gondtalan ülök az ülésen nézek kifelé a hajam eszeveszett fújja a szél, és egy apró mosoly van az arcomon, ami ezek hatására született. Nem másnak, csak abban a pillanatban, annak a reményekkel teli fél órának, míg haza nem értek. Akkor, amikor meglátom a repülőt az égen.

Ahhoz, hogy kiboruljak a saját ritmusomból, és hátat fordítsak mindannak, ami körbe vesz, elég két nap. Vannak azok az esetek, amikor elég pár óra is. A javulás olykor erőt vesz rajtam, de  ki tudja, az is meddig bírja és újra vissza esik a hőmérő a mínuszba. Ahhoz viszont, hogy rájönnek a hibára és orvosolnám és megoldást találnék rá, sok idő kell. Esettől függően, napok, hetek, hónapok… Ez esetben, egy hónap kellett, hogy rájöjjek hol romlott el minden. Hihetetlen, hogy milyen sok helyen lehet elszúrni egy kapcsolatot, vagy épp egy barátságot. Ha esztelenül rohansz bele egy-egy érzelem megnyilvánításodba, akkor még kisebb tragédia is születhet belőle. (igen, azt hiszem én is megkaptam a saját magam kis tragédiáját, és kezdhetek “új életet”.)

Ugye, hogy ilyenkor már milyen könnyű rájönni a dolgokra? Aztán jön a “mindent másképp csinálnék” rész. Én azt mondom, hogy nem csinálnám másképp, csak figyelhettem volna jobban rá. Sokkal jobban, mint tettem és mint kellett volna. Rádöbbentem, hogy míg ő végig a barátom volt, én nem biztos, hogy az voltam. Azt hiszem kicsit többet kérdezhettem volna azt, hogy van. Ha nem azzal foglalkozom, hogy elfojtsam felé az érzéseim, és teljesen átértékeljem magamban őt, mint jelenséget, és figyeltem volna arra, amit mond, nem csak a képleteit másolom le a tábláról. Mondhatom most már mondhatom. Egyszer még hátha elmondhatom ezt neki.

Nem tudom, mit érezhetett Mona Lisa, mikor Leonardo da Vinci bezárta őt abba a festménybe és apró mosolyt rajzolt a szájára; de akármilyen kedve is volt akkor, egy örök létre mosolyoghat kifelé a keretből. Ami nem is olyan nagy negatívum, ha úgy vesszük. Azért szeretem, hogy már el vagyok könyvelve “mosoly lánynak”, mert mikor a “hideg éjszakában” járok, akkor is tudni fogom hova kell vissza térnem, és ki vagyok valójában. Így tudom, hogy a szomorúbb sétáimon, született apró kis Mona Lisa mosoly, nem véletlenül van az arcomon. A hibákat sorra halmozzuk életünk során. Rajtunk múlik, hogy rájövünk-e a forrására, vagy arra, hogy ezzel most mit tettünk tönkre magunk körül. Remény itt nincs a jóvá tételre. Itt csak a cselekedet és a jó időzítés van, hogy mikor fogsz végre megbocsátani önmagadnak és hagyod hogy ő is megbocsásson neked.

fehér lapon rohangáló pálcika emberek

Őszintén szólva negyedik napja “ülök” ezen a bejegyzésen. Eredetileg a címe sem ez volt, és még a témája sem ugyan az már, mint aminek terveztem. Úgy látszik a nagy Világmindenség megint kiharcolta magának az igazát.

Biztosan előfordult már veletek, hogy bele kerültetek a félreértések viharába, vagy épp a rossz pillanatokból, időzítésekből és jelekből álló dolgok listája megduzzadt és nem maradt más hátra csak a: nem beszélünk egymással, mert… Ha akarnád sem tudnád “jóvá tenni” a dolgot, mert minden egyes megmozdulásod újabb félreértésbe torkollik. Na és, hogy hogy fajult idáig a helyzet?

A nő és a férfi (igaz)barátként csak egy bizonyos ideig képes megérteni a másikat. (Persze vannak a kivételes esetek, amikor tényleg nem volt több barátságnál. Na, de kérlek! Mondj egy példát, mikor nem?) Ez esetben a “bizonyos idő” egy határt jelent, amit egy sok mindent megélt barátságban egy óvatlan pillanatban gyönyörűen át lehet lépni, és mindenféle ‘okirat’ nélkül át lehet sétálni a “másik országba”. A férfi, aki elfojtja érzelmeinek azt a részét, mi kifejezi nő iránti vágyakozását és mindvégig csak emberként tekint rá. A jelekből olvasva, levonja a saját következtetését, miszerint nincs itt több érzelem, a másik fél nem érdeklődik ilyen téren iránta. Meg sem próbálkozik a dologgal, hogy hátha még is tetszene neki a helyzet. (1.félreértés. Öreg hiba: a félelem, hogy talán belerondít ezzel a barátságba. Megoldás: egy fél kanál bizalom és talán a nő még igent is mond a feltett kérdésére) Mivel az elfojtott érzelmek a férfi lelkében jó helyen vannak elraktározva, de mi nők mi képesek vagyunk olykor szelektálni a múltat. Akaratlanul felbukkannak a régen a fiók mélyére pakolt kis érzelmeink. Abban a pillanatban, hogy szembe nézünk velük, mintha csak egy törött tükörből tekintenénk vissza magunkra, valami hirtelen belül is megszakad. Majd a rádöbbenés: “ez több, mint barátság.” Abban a percben szeretnéd semmissé tenni az egészet, az érzelmet becsomagolni egy használt zsebkendőbe és kidobni a kukába. Vagy autóba ülni és egy barna bőröndben kidobni az útszélére és ott hagyni. A harc viszont hiábavaló és felesleges. Ami egyszer a felszínre került az többet el nem süllyeszted. Amit teszel az viszont rajtad múlik. A nő, még is csak nőből van, kíváncsivá teszi önmagát és bele túr abba, amibe lehet jobban tenné, ha nem. A rossz időzítések mesteremberei vagyunk. Nem elég, hogy rosszkor jössz rá a dolgokra, de hogy még rossz időben is vallod be, ahhoz már tudás kell. (2.félreértés. Öreg hiba: a “Mi lett volna ha…?” kérdés kutatása. Megoldás: bizonytalan.) Kósza érzelmek közepette szét válnak útjaik. A nő és a férfi éli tovább életét, most már egy bizonyos ténnyel, amit rakjanak oda mindketten ahova akarnak, vagy épp elfér. A nő nyugtalan és szokásához híven nem bír ülni a fenekén. Akkor is meg akarja magyarázni, akkor is tudni akarja az okot. Levele(ke)t ír. Választ nem kap. (3.félreértés. Öreg hiba: a barátság elhanyagolva. Beszélni, pedig egyik sem akar a másikkal, vagy ha igen falba ütközik. Megoldás: bizonytalan)

Ma már csak a por felhő maradt a sok érzelem után, amit felkavart magának a lélek. Ma a nő már csak azt kívánja, hogy legyen boldog a férfi. Nem kell neki magyarázat sem és ok, hogy miért történt ez így, csak szeretné tudni, hogy jól van. És tudatni vele, hogy elmegy, mert már nincs dolga ebben a városban, hogy egy héten belül haza utazik, majd elköltözik, de már messzebbre, mint eddig. A félreértések miatt, persze ez is elég nehéznek tűnik, és elég egy oldalú, akárhonnan nézem. Az van, hogy időközben a féllábú pálcika embernek valaki vissza rajzolta a hiányzó lábat, csak épp azt nem tudom, hogy ki volt az.

Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy nem tudok rajzolni. Valahogy elvesztettem ezt a képességemet az ovi és az első iskolai napom között, de most rajzolnék a fehér lapra két pálcika embert, akik rohangálnak egymást kerülgetve és még sem veszik észre a másikat. Érezni lehet a helyzet súlyosságát? Írhatnék pár sort, de megfogadtam magamnak többet levél nem hagyja el a szobám. Kérhetnék is valamit, de nincs szükségem semmi másra csak arra, hogy újra ott üljünk egymás mellett és beszélgessünk a mindennapos “problémákról”.

A tanulságot most szűrjétek le magatok. Ezekbe a csapdákba is bele lehet esni, túl lehet lépni, de ki mondta, hogy sosem lehet megoldani, vagy megoldást találni rá. Pillanatnyi elmezavar, amit egyenlőre nincs mi gyógyítson, de lehet nem is kell. Most még. 

UI: megpróbálok pálcika embereket rajzolni, az csak megy még nem?

pillangó hatás

Gondolom minden ember életében vannak olyan napok, amikor a homlokára írja a: “Hagyjatok békén!” feliratot. Holott ennél nagyobb “figyelmet vonzó” mondat nincs is a világon. (Persze ez alól kivétel a háton ékeskedő “Rúgjatok belém!”) Ha egy ilyen felszólítás áll az ember valamelyik testrészén, a másik egyből késztetést érez arra, hogy megkérdezze: “Mi a baj?”. Ami végül beszélgetéssel ér véget, amit elvileg nem kíván az illető, ezen szörnyű napom. A következtetés ebből, mindössze annyi, hogy az ember a legriasztóbb napjain is törődésre vágyik, figyelemre és arra, hogy valaki megoldja a problémáit, esetleg átruházza valakire balszerencséjét. Különben meg ne legyen olyan “idióta”, hogy kiírja ezt a világnak és várja azt, hogy senki ne foglalkozzon vele. Ha azt akarod, hogy hagyjanak békén, hát kapcsold ki a géped, bújj takaró alá, vagy sétálj egyet zenével az utcán. Hidd el kevesebb ember fog hozzád szólni, ha látják rajtad milyen mérgesen nézel aznap a világra, mint hogy a fejedre tetoválod a “Hagyjatok békén!”-t. Személyes tapasztalatból állíthatom működik a dolog. Sőt az ilyen pillanatokban még arra is vigyáznak, persze csak aki képes felismerni a gondmentes ember és gondterhelt ember közötti különbséget, hogy ne álljanak az utadba, mert érzik rajtad a tagadás minden jelét.

Van nekünk egy olyan csodálatos terünk, egy úgy nevezett határ, ahova csak azokat az embereket engedjük be, akik megérdemlik azt. Az intim szféra, ‘áldott egy dolog’. A magunk kis személyes tere, amibe néha akaratlanul bemászik egy “parazita”. Például a zsúfolt buszon megelőzhetetlen a helyzet, hogy ne kerülj érintkezésbe egy idegennel. Vagy vannak azok a pillanatok, amikor egy “illetéktelen behatoló”, aki az intim szféra létezéséről sem hallott még szeret beszélgetni az emberrel a saját kis határán belül, amit ugye mi nem veszünk jó szemmel. A reakciók, kínos mosolyok és minél hamarabb válaszoljunk a kérdéseire, és “pucoljunk” a helyszínről. Azonnal fertőtlenítsük a tetthelyet és újra érezzük a kis biztonságot magunk körül. Apró dolog ez, de annyira ügyelünk rá manapság, hogy képesek vagyunk kifarolni egy szituációból, ha még csak esélyét látjuk ennek a “kellemetlen érintkezésnek”. Ami nem feltétlenül pozitív, bár néha azért tényleg kiment minket egy furcsa helyzetből.

A mai napig meg tudok lepődni egy-egy emberi tulajdonságon. Amit utána persze meg is mosolygok, majd elkönyvelem szépen a kis noteszomba, hogy ha újra találkoznék vele, akkor már ismerjem fel. Ezek szinte már szituáció szerint vannak kategorizálva. Ha a barátod felhív azzal, hogy tartsunk szünetet, de a dolog természetesen indokolatlan, akkor az első ami átfut a lelkünkön és ami automatikusan bekapcsol érzelmi reakcióként az a méreg és idegesség. Majd jön a szomorkodás és befordultság. Mi lenne, ha egyszer, amikor kapunk egy “mélyebb hatású” hírt, akkor az lenne az első gondolatunk, hogy “Hm, szóval ez azért jó nekem, mert…” és azon nyomban megtalálnánk a pozitív oldalát a helyzetnek. Na erre képtelen a sok ember. Jó lehet néha én is köztük vagyok, de csak az első három másodpercig, mert után belém nyilall a gondolat, és megkeresem azt a fránya pozitívet. Ugyan is ott van az, csak szeretjük nem észre venni, a méreg olykor édesebb, mint gondolnánk és a lustaság felemészt,  ha már egy kicsit meg kell mozdítani az agyunk és a fantáziánk arra, hogy lássunk is valami jót a világból. Már pedig, ha elég jó a képzelő erőnk, akkor egy debreceni kis utcából egy LA sétányt is varázsolhatunk séta közben. Akár végig vonulhatunk Napsütésben Amerika legszebb járdáján, ha elég szorgalmas kis agyunk van hozzá. Még talán egy mosoly is elhagyná az arcunk abban a pillanatban, és nem a napi bajokon járna az agyunk. Mennyivel jobb is lenne igaz? Akkor tegyél érte ember. Nem vagy te buta.

Milliószor esünk a pillangó csapdájába. Hisszük, hogy szép is, színes is, gondtalan is, könnyed is, szárnya is van. Bárhova eljut ahova akar. Hisszük azt, hogy ez az Élet; de nem az. Ha nem teszünk érte, akkor nem lesz magától színes és gondtalan és szép, és szárnya sem lesz. Olykor csak molylepke az egész. Úgy érezzük magunkat, mintha egy szekrényben lennénk felakasztva a sok bogár rágta régi szagú ruha között, amit már öt éve nem hordott senki. És bizony az ember el tud jutni erre a szintre, de oly ügyesen ki is tudna szállni belőle. Oly cserfesen mint az a színes pillangó, csak szét kéne törni azt a bábot maga körül és végre szárnyait kieresztve elindulni a való világba. Ahol tényleg illatos virágok nyílnak és könnyed a repülés, miután persze megtanultuk azt.

banán és paradicsom avagy az Élet párosban és…

…páratlanul.

Hogyan maradj független a “függőségben”? Ma, ahogy kimásztam a takaró alól, megkerestem magam a fürdőszoba tükrében, és valamit nem tettem, ami feltétlenül szükséges az élethez. Nem lélegeztem. Halkan összeszedtem a cuccaim, hogy fel ne ébresszem a szobatársam, felöltöztem, magamhoz kaptam a kedvenc apróságaim és kiléptem az ajtón. Azt hiszem akkor kaptam először igazán levegőt, amikor az udvarra értem, felvettem a Napszemüvegem, fülembe tettem a fülhallgatót, meghallottam Alex hangját, és egy hatalmasat szippantottam az Életből. Akkor már éreztem a tüdőmben, hogy végre működik, a szívem újra normálisan vert, a lelkem, pedig tűzmadarát reptette a kék égen.

A piacra indultam reggelit venni. Az emberek, pedig csak egy lábát kapkodó, független, törvényen kívüli lányt láthattak bennem, már amennyit a Napszemüveg nem takart el. Ma nem akarom, hogy lássanak, pedig ilyenkor látnak csak igazán. Úgy, mint én látom őket. Rájöttem ám, hogy az emberek két lábon járó kis történetek. Minden egyes élőlénynek meg van a maga kis sztorija és amikor velem szembe jönnek, akaratlanul megmutatják nekem és én ha épp van nálam toll meg papír leírom a következő buszmegállóban, vagy csak az agyam egy sarkába rejtem a kis ihletmorzsát. Ez viszont nem így működik. Nem ilyen egyszerű. ‘Addig ne írj más életéről, amíg a sajátodat el nem mesélted.’ Így hát lásd az én kis történetem és okulj az elkövetett hibákból és tanulj a Végzet iskolájában. Az emberek válaszra várnak. Mind azt várja, hogy a feltett kérdésre valaki végre választ adjon, mert addig vagy nem tud tovább lépni, vagy nem érzi magát biztonságban a saját bőrében. Megmondom őszintén én meguntam a kérdés feltevést. Már-már reflexszerűen törnek ki belőlem olykor ezek a dolgok, amikor tudni akarok egy választ, gyermeki ártatlansággal állok a “probléma” előtt. Csak nem biztos, hogy áll mellettem valaki, aki segítsen. Elhatároztam felfedező leszek. Felkutatom az összes orbitálisan nagy kérdést, amire választ szeretnék/tek kapni az Életben.

Miután megvettem a két napi vitamin adagom, fordultam egyet és elindultam a hosszabb úton hazafelé. Jól esett, hogy a Napsugarak áttörtek a kabátomon, és az is jól esett, hogy most csak szürkében szemüvegen keresztül látom az embereket, de még így is láttam a kis sztorikat, mintha csak egy lámpa égne az emberek feje felett és ha elmegyek mellettük felgyulladnak.

Nem tudom, hogy a lelkem már megint hova szeretne eljutni, és hogy milyen úton akar járni, de hogy folyton az ellenkező irányba fordul mint én, ebben biztos vagyok. Ha otthon van, akkor a városba vágyik, ha tömegben van, csendre lenne szüksége. Ha független, akkor keres magának valami ‘függőséget’. Ha selyemsállal fonják körbe, akkor meg azt képzeli, hogy erős láncokkal megbilincselték. Ami biztos, hogy folyton a lelkünk után megyünk, hogy kielégítsük annak minden vágyát. Hajtjuk lassan a lehetetlent csak hogy neki jó legyen. A gubanc ott van, hogy még sem tehetjük ezt a végletekig, mert akkor csak egy csigaházban le fel járkáló emberi maradvánnyá válunk, akinek csak az életmorzsák maradtak meg a bőröndjében. Egyszer el kell jutnunk a szintre, amikor, a lelkünknek kell utánunk jönnie, és neki kell felvenni a ritmust a szív vágyaival. (…) És, hogy hogy kell függetlenül élni egy “függőségben”? Arra a válasz még fél úton van a piacról hazafelé, de amint beért megosztom a nagy érdeművel. Ez az örök harc saját magad és a fékezhetetlen lelked között, de mint mindent ezt is le lehet csitítani valahogy, csak rá kell jönni, mi az, ami megnyugtatja végleg.

Ha békére vágysz, keresd ott, ahol a legkevésbé számítanál rá.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...