utálom a csendet avagy lélek nélkül nem lehet élni

(I can't live without you)

Utálom magamat! És utálom, azt, amikor utálom magamat! Csak állok a tükör előtt és nem látom azt, hogy egy életvidám lány szívesen indul neki a napnak, és még ha csekély kedvel, megy iskolába, de a remény pici lángja a testében ég, mi azt súgja szép napra ébredt.

Hol van a nő, aki reggelente fáradtan, de annál pozitívabban áll neki egy történetnek? Hova lett a lélek, akit én szerettem? Hol van a szív, aki álmaiért dobogott? Uralma alá vette az agy, mely csúfos gúnyt űzve mindkettőből elvette élni akarását és egy csapásra száműzte a semmibe. A semmibe, ahol éretlen gyümölcsök hullnak a fáról, az idő megállt, az egyenleteknek nincs értelmük, lelketlen testek jönnek a világra, az angyaloknak nincs szárnyuk, az embereknek nincs álmuk, és ezer évbe kerül a lánynak könnyekkel megtölteni egy korsót.

Olyan ez, mintha méreg lenne az agyamban. A nyakatekert gondolataim, mik nélkül élni alig tudnék, most vírus fertőzte ártatlan lényüket, veszélybe sodorva ezzel az én létemet. A színes fantáziaképeimet undorító feketés szürke köd gombolyag hálózta be. Nem érzem jól magam a bőrömben. Nem érzem az összhangot a testemmel. Nem érzem magam biztonságban, az agyamban.

Míg mások olvastak engem a sorok között, ma én csúsztam át a kis réseken, és zuhantam ki a saját szövegemből. Mi ez a vegetáció, mit elkezdett a testem, nélkülem.? Éhes vagyok, a szavakra, a gondolataimra, a fantáziámra, az emlékképeimre, az álmaimra. Hol vannak a kis kígyózó agyszüleményeim, melyeket büszkén helyezek be a fiókba? Hova lett a szerelmes férfi az estéimből? Hova lettem én?

A következő egy óra, a holnap, a jövő, mind életlen, egyik sem tudja, hova tart és mit akar kezdeni a másikkal. Lelkem hiába kérdem, csak ül szótlan, de még magam sem tudom, hogy hol pontosan. Hol hagytam? Talán egyedül ül a sötétben, egy szobában, vagy egy buszmegállóban felejtettem volna?

Álmaim kegyetlenül skalpra vadásznak, míg én gyanútlan alszom. Oly tetteket visznek véghez, amik nekem eszembe nem jutnának soha. Ők még is, mint megszökött rabok, üldözőbe vették ártatlan angyalaim és űzött vadként ölték le őket.

Elég volt ebből! A fejjel lefelé látott világot vissza kell fordítani. A kézzel fogható világ köré egy egészen vékony még áttörhető szappanbuborékot kell fújni.

Nem bírok nélküled élni!

Szobalány lelkem szilánkjaira tört üvegdarabokat seper a szoba közepére, mik ez esti lámpafénynél szivárványszínben pompáznak, éjfélre pedig édes könnyé változik át.

Gyenge testem, egy fotelben ül és szürke betűket nyom egy fehér papírlapra, és szeméből ezer könny hull a szoba közepére.

kegyetlen fejedelem

Azt hitted király vagy a királyok között. Holott lelked áztatod ezer éve szenvedő lelkek vérében. Tisztává tesz téged tíz szolgád fáradt keze, mikor testedről kaparják rád ragadt ártatlanok maradványait. Kegyetlen szívedben nem érzel semmit, a bánaton és a vágyon kívül, amint végeztél áldozatoddal, magány fog el, hogy ismét egyedül vagy. Majd újra csak arra vágysz, hogy ismét bekebelezz egy sértetlen életet, mely hófehér tisztaságában ragyog kívánva a boldogság minden pillanatát.
Szóval ez az íz, ez a szín, ez az a fény, amire felfigyelsz, amit ha beszippantasz ördögi mivoltod addig üldözi, míg a halandó lelkestül ki nem lép a világból.
Nyugtalanul ülsz le fényes trónod puha párnájába, azon elmélkedve hol keresd a következőt. Bilincsre vert szolgáid parancsaid várják éhesen, amint fel-alá járkálsz királyi szobádban; mely mocsoktól és gyűlölettől bűzlik.
Hát ez vagy te. A "gyönyörű" élet megtestesítője. Ki megjósolja az életre méltók jövőjét, és láncba veri azokat, kik őt kell, szolgálják örökre. Szárnyat adsz azoknak kikkel nagy dolgod van, de mielőtt repülni engednéd őket tollaik növését megállítod, és az újabb pihéket kipusztítod. Így teremtesz magadnak lehetőséget a vadászatra. Bizonyíts, hogy megérdemled-e nagy hatalmát.
Erre vagy képes. Kezedben tartod a soványak vigaszát, az álmodók képzeleteit, a nagyravágyók irigységét. Belőlük táplálkozol, gyanútlan szívsz ki minden életerőt egy földön élt angyalból. Észrevétlen veszel el egy életet a halandóból. Szép csendben távolítasz el egy álmot az ember testéből.
A szíved már rég nem dobban, a levegő csak por és hamu mi tüdődből áramlik, ha mellkasod megmozdul izgatottságod hatására.
Éjszaka fürdőt veszel szolgáid még épen maradt erejében, láncaikat szögre akasztod, fellógatva őket és sorsukat.
Mikor törődsz velünk? Mikor néztél angyalaid szemébe, azon kívül, mikor kiontottad életüket? Nem vagy igazságos. Nem vagy te semmi. Egy kegyetlen fejedelem vagy, mi az ember agyában fekszik le reggel, és kel fel éjszaka a sötét kiáltásban, a lyukacsos hideg Hold fényében. Beköltöztél oda és addig nem is távozol, míg az utolsó fantazma ki nem hal legbelülről. Addig üvöltesz, amíg fájni nem kezd a fej és kezd el vérezni az orr, míg az utolsó szívdobbanás el nem hangzik, te létezel.
Csupán egyetlen dologgal nem számoltál. Szolgáid tudják terved részleteit, és a nap, mikor fellázadnak ellened, és megkopasztott angyalaid harcba szállnak veled, a nap, amikor saját gyűlölt szenvedéseid vizében fogsz fájdalmak közepette megmártózni, hamarosan eljön.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...