elvesztett szabadság

Ma élek valahol.
Ma lélegzem egyedül.
Ma sétáltam segítség nélkül.
Holnap az írásba merülök.
De tegnap a gondolatok agyon tapostak.
Szabad vagyok. Minden pillanatom az álmaimra pazarolhatnám. Minden percemet hasznos dolgokra fordíthatnám.
Szabad a testem, szabad a kezem, szabad a lábam, szabad a szemem, szabad a fejem, szabadok a gondolataim. De a lelkem ezer tonnás láncközé van szorítva.
Vágytam a szobám csendjére egy darabig. Azt akartam, hogy múljon el a sok gonosz. Akartam, hogy egy kicsit egyedül lehessek szabad.
Ma már nem vagyok az. Ülök a szobámban, csend van és nem érzem, azt amit régen, amikor kiléptem a házból. Csak kétségeket, amik vadul rángatják a tetteim. Nem tudom hova lett belőlem az a szabadság, amikor nem érdekelt, hogy mi lesz holnap, csak az, hogy most vagyok valahol és a hely jó, illatos füst száll az égbe. Színes sál lazán a nyakam köré tekerve. A béke jele a nyakláncomon lóg. És csak az a kérdésem mára, hogy kérsz-e még teát a csészédbe?
Hová lettek az emberek, akik hirdették a világ szeretetét, a szabadság szerelmét?
Most csak ott ülök egy padon egyedül, egy pillanatra boldoggá válok egy pucéran csúszkáló csigától, ahogy megcsillan a nyálka a kis testén a Naplemente sugaraitól. De nincs füst, nincs sál, nincs tea, sem béke.
Ez egy színes zavaros képekkel teli kavalkád. Éjjel-nappal zaklató, álmomban visszatérő, rémséges képzelet. Tettre kényszerít, de egyedül unalmas az egész, nincsenek benne jelek és emlékdarabkák, egyedül még a tea sem ízletes.
A saját magam rabja lettem. A szobám csendje, ami lassan két éve tart.
Van, amikor nem elég, ha csak a képzeleted és fantázia képleteiddel töltöd a napjaid, nem randizhatsz örökké csak velük. Ők nem hívnak vissza, egy kellemes vacsora után. Viszont te újra és újra vissza hívhatod őket egy délutáni fantázia birizgára.
Eldöntötted már mit akarsz? Mert a szobádban semmi sem él, rajtad kívül. Ami élt is ott valaha, ma már csak szellemként kísért, a falakban, vagy a posztereidben. Halk szellőként néha érezheted őket, de többé nem láthatod már egyiket sem.

UI: Gondoltam már rá, vennem kéne egy vízi pockot. Vagy egy kutyát.

fantázia dominó

Tudjátok vagy nem, de minden ember életében eljön a perc, amikor megakad a szeme egy apró momentumon. Amikor talál magának egy "tárgyat", az imádat tárgyát.
Az ösztön és az akarás tudat, hogy neked az kell, annyira erős, hogy minden egyes pillanatot komolyan veszel, amit nélküle töltesz el.
Napokat szánsz arra, hogy agyafúrt gondolatokkal közelebb férkőzz hozzá.
Hetekig tartó munkát áldozol rá, hogy rájöjj, hogy szerezhetnéd meg magadnak.
Majd mikor már hónapok teltek el és annyira be vagy fordulva, a saját sűrű agyszüleményeidbe, hogy ki sem látsz onnan. Csak a virágos kertes gondolataid táplálnak belülről. Néha meg úgy érzed, ha ez nem lenne, üres lenne az életed és a fura hisztérikus tüneteid nem tudod hova pakolni. Végül elkönyveled a dolgot és az anonim képzeletfüggők oldalára írod magad, akik saját fantázia fényképeiknek "drog"függői.
Egy nap rádöbbensz, ez nem mehet így tovább. Ki akarsz szállni. ó, de nem sokat teszel érte, csak a "na még egy utolsó gondolat mára" mondat fut ki a szádon, és újra csak éjfélt mutat az óra, megint.
Már a saját agyad is kezd cserben hagyni. És igazából feladtad az egészet. Akkor: Megtörténik! Egy fél óra múlva már testközelből lihegsz a fő gondolatod ölében. Hirtelen azt sem fogod fel, mi történik., de ami biztos, a hónapokig tartó küzdelem önmagaddal végre célhoz ért.
Zaklatott módon felriadsz az álomból. És azt sem érted hogy történhetett meg mindez.
Egyszerűen nem tudod felfogni azt az eufóriát, amit átéltél.
Ott ülhettél pár percig a plátói szerelem karjai között.
A gúnyos ébredés sugallja vissza térted a valós világba, jelezve, hogy az utad valószínűleg véget ért. Nem tudom miért van ez, és tényleg így kell-e lennie, de ha az ember ennyire akar valamit, majd egy nem várt pillanatban megkapja, és még gyönyörű is volt. Szinte többet kapott mit várt.
De mintha leszállt volna a köd, miszerint már nem is olyan imádott az a "tárgy". Vagy csak még mindig a sokkhatás alól próbál kikecmeregni az a kis gondolat, amely régen szerényen akarta ezt a dolgot.
Szinte biztos vagyok benne. hogy jó helyre pakoltam a fantáziám, de azt hiszem egy időre leállok a "drogokról".

levegő vétel

Ha most valaki megkérdezné, hova vágyom. Lehet még magam sem tudnék válaszolni erre. Ma nem.
Vagy ezer helyre vágyom, de szó szerint.
Lehetnék most egy sós vizű tengerparton, ahol a forró homok égeti a lábam, a hajam, pedig fújja a gyenge szél.
Lehetnék a Golden Gate híd közepén, következmények nélkül csak figyelném az autókat, ahogy elhaladnak mellettem.
Lehetnék egy szivárvány alatt az esőben.
Lehetnék New Yorkban, egy hatalmas felhőkarcoló legtetején.
Vagy akár lehetnék otthon a saját szobámban, ahol a falakra ragasztott képek mesélnek rólam.
Megtekeredett gondolatok apró pontjai tekergőznek a fejemben, de egyiknek sincs fókusza, hogy megtalálja a saját párját. Messze vannak egymástól a megoldások és még messzebb a válaszok.
Egy hely van, ahova most még is vágynék. Úgy igazán oda húz a lelkem. Olyan erősen, hogy már csak a kulcsra zárt ajtó jelent akadályt.
Kíváncsiság van ott, de abból rengeteg. Még az is megbirizilgálja a fantáziám, hogy miért terem kék virág a réten?
Hogy Szerelem van-e ott, azt nem tudom. A kíváncsiság hajt oda és majd felkutatom.
De Élet az biztos, hogy van.
Szeretnék úgy levegőt venni, hogy nem nyílal egyszer sem a mellkasomba a fájdalom. Szeretném egyszer úgy érezni a szabadságot, hogy tudjam tényleg szabad vagyok. Szeretném egyszer kinyitni a szárnyaim csak azért, hogy megmutassam hány tollat vesztettem el az utam során. De nem azért, hogy repüljek, már csak azért, hogy helyet foglaljak mellette a padon., és onnan nézzem végre a horizontom.
Ezt szeretném, többször.

rengeteg

Délelőtt háromnegyed tizenegykor túrós tésztával tömködöm magam., és közben azzal győzködöm az agyam: nem lesz baj. Fejembe vettem még a gondolatot is, hogy mindjárt megfőzök egy adag spagettit, össze kötözgetem őket, és felakasztom vele magam a csillárra.
Ma ez nem jönne össze.
Most előveszek egy kókuszos szaloncukrot a fiókból, kibontom és a papír csörgésének minden egyes csilingelése idegesít. A következő pillanatban nem nagy meglepetésre, de számba veszem a csokidarabkát és várom, hogy teljesen szét olvadjon a számban és bekerüljön a szervezetembe az az apró cukortartalom is , ami most hiányzik.
Mindezt (a kínzást) ma azért csinálom magammal, hogy egyáltalán legyen valami a testemben. Azon a nyomasztó és mazochistává tévő érzésen kívül, ami reggel óta fojtogat. Utálom ezt érezni belülről.
Hogy legszívesebben most kisétálnak a világból, az életből, egészen messze. Le gyalogolnám a horizontomat is. Mert érzem legbelülről tép belőlem ki egy darabot minden egyes perc és óra elteltével. Ez rosszabb, mint mikor az angyal próbálja oda benn szét nyitni szárnyait. Most meg sem bír mozdulni, per pillanat beteg, félelem gyötri és szeretne nem szembe nézni a következményekkel.
Most szeretne remélni, de nem csak az ő lelke lett tele fekete tintával, hanem az enyém is. Egy pillanatra azt érzem, hogy haladok előre, de egyenlőre a kiborult tintás üvegem a padlón hever a szárnyaim, pedig sötét színektől mocskos. Lassan, minden egyes fehér tollra ráfolyik a kegyetlen ragadós anyag. A gondolatok a fejemben kunkorodtak össze egy egészen apró kis virágcsokorrá. Nem tudom lesz-e belőle valaha még virágzó színes kert.
Lesz-e valami, ami újra kibogozza a kusza szálakat.
Igen, lesz-e a kérdésemre a válasz, és sikerül-e véghez vinni, amit elterveztem.?
(most az egyszer /talán/ nem csak rajtam múlik)

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...