24órával korábban

25 percem maradt. Nem viccelek, tényleg csak annyi. Most vagy elmondom 25 percbe sűrítve mit éltem át az elmúlt két hétben. Vagy 25 perc alatt leírok egy fiktív kis történetet, amit ide improvizálnék csak így hirtelen.
A gyors helyzetjelentésről már nem is beszélve.
Manapság nincs is kedvem annyit írni. Valahogy elveszi a város a kedvem.
Ez a nagy város, sok ember, nincs szúnyog plusz föld út dolog (nem arról van szó) tetszik meg minden ilyesmi, de néha nyomasztó a betonrengeteg. És én egyenlőre nem látom benne az elkapni való képzelet részét.
Bár nem telik el nap, hogy ne látnék valami olyat (vagy egyszerűen csak egy házrészt) amit lefotóznék és eltenném a nagy világnak emlékbe, megfagyasztva ezzel azt a kis pillanatot örökre. Erre vágyom.
Szeretném ezt csinálni. De egyenlőre még nem tudom hogy tegyem. Szabad a lelkem, dehogy ennyire?

A másik "problémámról" nem beszélek. A lényeg, egyszer valaki azt mondta, "ha meg tudod álmodni, meg is tudod tenni!"
Ha én meg tudom azt tenni, amit álmomban, akkor igazán leborulnék a földre imádkozni. És köszönöm! :)
Mondottam én, de fél lábbal már, messze járok ilyenkor. Rég.

Most spórolok a szavakkal. Válság van, na. Ide is kihat. De nyugalom mi a jéghátán is megélek vállalat vagyok. Úgyhogy, csak egy kis fantázia kell. :)

Valami viszont piszkál. Valami furcsa hang. Hm..


24órával később

Néha vannak rossz hangok! Nagyon rosszak, amik azt suttogják: bújj el! Menj messzire! Hagyd veszni! Ne légy szerelmes! Nem kell ez neked! Úgy sem fog menni!
Hol van az, van-e egyáltalán olyan kapcsoló, amivel ki lehet kapcsolni ezt a hangot?
Ha folyton rá hallgatnánk, nem születnének kapcsolatok. Nem válnának valóra álmaink. Nem tennénk semmit, ami fontos lenne az életben. Egyedül ülhetnénk a szobánkban egy hörcsög vagy aranyhal társaságában. És siratnánk a lehetetlent, ami lehetséges lett volna. Ha kicsit kitartóbbak vagyunk!
Mert minden rajtunk múlik.
Persze egy bizonyos határig.
De, amíg csak lehet kiállunk a magunk kis dolgaiért. A természetes lázadás senkinek sem ártott eddig. :)

Csak egyszer tényleg szeretném kikapcsolni ezt a hangot, ami nem hagy aludni. Nem enged gondolkodni. És még álmaimban is kísért egy láthatatlan alakként. Félek, hogy egyszer testet ölt bennem és kíméletlenül utam állja.
Most csendben mellé nézek, megpróbálok nem figyelni rá. De ha mérges, akkor egyszerűen magával ragad és nem találom többé a nyugalmat.

Szeretném elhinni majd azt, amikor valóra válik valami, és igaz lesz. Olyan valóságos. Olyan igazi, kézzel fogható. Csak tőlem, csak a világnak.

Ha végre elhalkul a borzasztó hang, a mondataim után. És nem kell ijedt arcot vágnom, ha bele vágok valamibe. És nem kell többé szomorkodnom, az elvesztett dolgok után. Végre kitehetem a "megcsináltam" táblát az ajtómra. Mert tervezek ilyet. :)


személyes üzenet

Mondd meg, mikor akartál szólni? Újra áltatsz, és elhiheted velem, csak Én vagyok! Pedig hazudsz végig! Azt hiszed nem tudom, mi van veled. Mi van a szavaid mögött. A másik életed, amit előlem titkolsz és annyit nem érdemeltem meg eddig egyszer sem, hogy elmond. Pedig elmondásod szerint Én, vagyok a... mindegy ha kimondom, ha nem tetteid nem azt árulják, amit a szád.
Lehet, hogy sokáig nemet mondtam és nem akartam ezt az egészet. Lehet, hogy féltem az egésztől! De valahol legbelül bíztam benne, hogy most más lesz. És megváltoztál. A testem beleborzong, ha rágondolok, de naiv voltam. Az emberek nem változnak. Főleg te.
Miért teszed velem ezt? Miért töröd darabokra a szívem? Miért kell folyton sebeket hagynod bennem? Miért érzek mindig utánad jéghideg esőt és miért nem egy meleg fuvallatot?
Folyton vissza térsz az életembe és minden érzéstelenítés nélkül, anélkül, hogy megkérdeznél nekem mi a jó, boncolgatsz. És kivágod magadnak a szerelem jelét a testemből. Aztán rájövök, megint mit tettél, és fájni kezd egyből, minden.
Befurakodsz az életembe és nem hagysz élni.
Én hinni akartam neked, most igen.
Ma már nem tudom, mit gondoljak rólad. Nem ismerlek. Nem tudom mire gondolsz, mikor az angyalra gondolsz. És én nem tudom mit gondoljak, ha rád gondolok.


kiegyezés

Mivel, ma ez a harmadik blogbejegyzés, aminek neki ülök. És ez sem akar a helyére rázódni, itt egy régebbi bejegyzés.

Néma látomás
2009-04-04 09:53 szombat

Mintha egy kihalt földúton sétálnál végig. Mindent betemet a nyugalom és a csend. Képzeletben már érzed a szellő lágy érintését, hallod a patak csorgását. A dallam a füledben messzire visz. -Nyisd ki a szemed!- A lábnyomaid, láthatatlan jelet rajzolnak a betonon, mik az előbb még láthatóak voltak a porban. Nem ismered fel az ismerős arcot, csak elmész mellette szótlan. Most nem azt látod, amit ők. Veszel egy mély levegőt, a tested belülről bizsereg., már nem is látod az utad, egyszerűen érzed, hogy merre kell menned. Kegyetlenül elhagytad a valóságot. Megpróbáltam magam kívülről nézni, de nem láttam mást, csak egy nagyon elkalandozó, senkire nem figyelő, mégis valahova tartó lányt. Ijesztő látvány volt. Hazafelé tartottam. Nem akartam mást, de ez az út sem tarthat örökké. Egyre biztosabb léptekkel, a lelkemben forrón égő tűzzel, szárnyaltam a magasba, messzire. És én lehettem egy pillanatra a hatalmas Főnix. A lélek: a lelkem olyan mint az erős tűzmadár., Ezért nem érted. Te tálcán kaptad az életed, míg nekem saját magamat kell kiszolgálnom. Nem is bánom. Megküzdök, ha kell, minden egyes napért, az álmomért. Egy szemben álló oszlop megszakítja gondolat menetemet. Egy másodpercre a valóságban újra és azon gondolkodom: Most legalább hasonlítok önmagamra! A testem egyezik a megrajzolt képpel, a belsőm lángol, és nem zárul be, nyitott a világ felé. Csak kár, hogy most senki nem figyel. Nemsoká újra... Utolsó lépteimnél még gyors képek a szemem előtt, és még eszembe jut az angyal, akivel együtt lakom, a szivárvány, amin nap mint nap csúszdázom, az érzés, amiért küzdök, a piros esernyő, amire vágyom... Mintha leszálltam volna a földre, éreztem a szelet az arcomon, és láttam a való életet. Átléptem a két világ közti küszöbön. Hazaértem...




mielőtt még...

..még kijelentettem volna: Life is good! (ezt nem mondjuk másképp)
Sok dolog történt, ami miatt ezt újra kijelentettem. De mint minden ez is elmúlik hamar. Hirtelen jött mosoly gyorsan tova száll a következő fuvallattal. De én nem tágítok a mottó mellől.
A mai nap teljesen becsavarodós. Nem tudom mi van velem. Most csak egyszerűen jobb lesz, ha kiírom magamból a belülről csiklandozó kitörni akaró érzést.
Annyira birizgál, ez már nem egy angyal, inkább ezer lepke. Amik apró szárnycsapásaikkal vihart csinálnak odabenn. A levegő szaggatva áramlik ki-be orromon. Szinte érzem, ahogy a hideg fuvallat végig megy a torkomon, majd megfordul és újra a való világba tör ki.
Az agyam leállt. Most már. Ami eddig cikázott benne és le-fel járkált. Körbe-körbe majd egyre lejjebb és lejjebb. A gondolat, ami egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott a fejembe. Most valahol ott van két apró agytekervényem közt befúrva. De az agyam leállt. Nem gondolkodik. Csak néz. És érzékel. A vérem útját változatlanul kering testemben, észrevétlenül lesz egyre melegebb majd éget minden vénámon keresztül.
Bőröm érzékeny a külső hatásokra, ezért nem is mozgolódom annyit. Szemem fókuszál a képre. Fülem ízekre szedi az összes dallamot, ritmust, ami onnan jön.
Ez már az. Szinte érzem. Amikor nem tudsz majd aludni. Mozgolódik a lelked, mint egy apró kis kukac. Mint ahogy téged is, te is birizgálnál valamit. Ami benned él, kint akar világot látni. A pillangók, amiket látsz csak puszta káprázat. Egy csapda. Ha hiszel nekik. Még mélyebbre visznek majd.
Csak óvatosan a vad világ minden mozzanatával. Ha már benned van és lelked szinte vadócként akar elhagyni azon nyomban. Már nem tehetsz semmit. Engedd! Idővel lenyugszik és újra lecsendesül. Újra vissza tér. Újabb érzést hozva magával, a várakozást, a legközelebbi "pillangó hatásig".

UI.: még mindig érdekes dolog., hogy egy óra alatt, egy-két videóért a lelkedet adod. Akár csak egy pár percre, de az is számít!
"Oh yes I like it" : )

habszivacs

Ha valaki ma megkérdezné tőlem, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Nekem ez a kérdés úgy hangzik, "Mi az álmod?". Igazából, ma, két dolgot is mondanék ennek válasza képen. Nem voltam az a típus, aki már kislányként megálmodta, hogy balerina-szakács-óvónéni-hercegnő-állatorvos-színésznő lesz. Én az voltam, aki természetvédő aktivista-szabályok ellen lázadó szabadság szerelmes hippi-valami újat a szavakkal alkotó ember-folyton mozgó mindent megfejtő lány. Engem formált az élet. Hagytam had vigyen a sodrás, hogy egyszer majd rájöjjek mi a célja velem a 'világmindenségnek'.
Persze, egy apró halvány sejtésem volt arról milyen utat szeretnék majd bejárni egyszer. Ha eljön az ideje. Az idő itt van. És meglepődtem, mikor rájöttem ráléptem az útra. Teljes egészében Én, lehet az út kicsit kacskaringós és sövényes, de a "halvány sejtésemhez" képest, tökély. Igaz nem leszek sem balerina sem szakács-óvónéni-hercegnő-állatorvos-színésznő, de ha el nem felejtem miért élek, akkor az lesz belőlem, akit megálmodtam. Aki egy szép napon utolért és megkocogtatta a vállam, hogy ideje 'megállapodnom' végre annak a bizonyos finish line-nak.
De még a legszilárdabb célok sincsenek 100%-os biztonságban. Van, hogy az ember elfelejti miért él. Nem direkt. Csak akaratlanul. Eltereli a figyelmét valami más, vagy egy be nem tervezett "új cél" elfoglalja a helyét. Még én is bele esem ebbe a csapdába. Tegnap vettem észre, hogy van egy dolog amit most nem húzok magam után. Hiányzott. Kerestem. Meg is lett. Az elveszett 'cél' volt az, amit egy-két napra ott felejtettem egy busz megállóban, és az ártatlan azt sem tudta miért hagytam ott, és csak várt, hogy vissza menjek.
Többször rá kellett döbbenjek, hogy az embert a legapróbb akadály vagy új remény kizökkentheti az útjáról. Akárhányszor elfelejtettem a 'célom' és akárhányszor visszamentem érte abba a buszmegállóba, mindannyiszor megfogadtam valamit magamnak és neki is, hogy nem fogom többet semmiért sem feladni őt. Azóta nem hagytam el az álmom.
Viszont van egy csapda. Ha nem ismered elég jól a 'célt', amit meg akarsz hódítani, csak mint a bika neki hajtasz és nem látod a következményeket, na akkor hullhat a te életed és a 'célod' is. Nem tervezek semmit előre. Kivéve az elkövetkező 48órát, azt is csak ritkán. Persze kivételek a fontosabb találkozók, amiket jobb feljegyezni 1 héttel a megtörténte előtt. De ha években kell előbbre gondolkodni, bukni fogsz, mert az biztos, hogy nem úgy fog megtörténni, mint ahogy azt te látod a fejedben. Én tudom mi akarok lenni, de legyen elég ennyi, az hogy hogy és mikor jutok el oda, majd eldönti a nagy könyv. Én teszem amit tennem kell és megteszek az érdekében bármit, kivéve egyet. Nem tervezek.
Az élet olyan mint a "habszivacs". Valamikor habos, élvezed a gyönyöreit. Úszkálsz az édes vizeiben. De valamikor egy szivacs, és kiszívja belőled az összes energiát, majd kicsavarja egy kietlen sivatagba, ahol nincsenek érzelmek és célok. A megoldása ennek mindaz, hogy tessék új hasonlatot találni az életre. Például, ha legközelebb egy pohár borhoz, vagy csoki tortához hasonlítod lehet más jut majd eszedbe, nem ez a bejegyzés.

48órával később

Hallucinálsz a láztól? Még véletlenül se hidd, hogy Justin Biebert láttad!

A milyen volt a napod kérdés után, szemem a végtelent pásztázza, gondolataim ezerfelé, és ennyi jut eszembe.: Szeptember első napja, mindenki elindult a suliba. Mások beköltöznek. Valakik buliznak. Van, aki dolgozik. Én meg... 48 órával azután, hogy elhagytuk a tökéletes nyár gondolatát, azt hittem megúszom a megfázást. Aznap, mikor elúszott az eddigi legnagyobb blogsztorim, (igen, ha sokat említem megnyugszom tőle) eláztunk, kicsit, meg fújt a szél, de túl éltem már durvább "természeti támadást" is. De a következő hibám, amikor az időjárás újra becsapott, én meg betegségbe estem.
Hogy milyen napom volt? Egész nap lázasan feküdtem, vagy ültem. Fél napja megállás nélkül esik. Milyen kedvem lenne. Bár meg van a maga pozitívuma. Egész nap nyomhatom az ágyat és aludhatok, de a testem, nagy árat fizet ezért a "wellnesért". A szívem ki van akadva a lassú és fájdalmas levegő vételtől. Az orrom fáj. A nyakam rettenetesen sajog. A derekamról nem is beszélve, amikor csak egy oldalon tudsz feküdni egész éjjel. Fájdalmas.
Mindenesetre még egyenlőre nincs kiélvezve az őszi éghajlat minden pillanata. De azt hiszem lesz még rá alkalmam. Most még vissza sírom azt a drága jó kaliforniai időjárást.
Volt még is egy érdekes momentuma a napomnak. Ha túl sokat alszom, pluszba még hőemelkedésem is van. Egy idő után az agyam képes becsapni. Nem szeretném elmesélni az egész sztorit, de én ma találkoztam Justin Bieberrel. Hogy-hogy került a fantáziám hullámvasútjára az a mostani percig kérdéses marad. De ahogy ismerem képzeletem kreatív társas játékát, ott még neki is helye van. A vizet lapátoló apukám a köveket pakoló kislány, és a tóban úszkáló kacsák mellett.
"Mássz ki az ágyból! Mijiazhogy' egész nap fekszel? Mozogjál egy kicsit!" Anyám félbeszakította álomvilágom vad életét. És mintha feltámadtam volna. Ma először levettem a pizsamám és hétköznapi ruhát öltöttem magamra. A betegség szikrái még tombolnak bennem, de már van erőm szembe nézni azzal, hogy elaludtam a hajam, nincs itthon süti, vasárnap be kell költöznöm félig az albérletbe, és Justin B. pedig kicsit messzebb van, mint a fantázia játékban. (de azóta se tudok mást zenét hallgatni, mintha beleragadt volna a fejembe) Viszont, ahogy ismerem magam, ez is pár napos kis mellékhatás. Aztán majd ez is porrá hullik majd, mint a többi fanatizációm.

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...