Légy jó mindhalálig, önkéntes


Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, már egy mozdulatából tudni fogom, ha segítségre van szüksége.
Egyszer az egyik kollégám dülledt szemekkel konstatálta, hogy én arra pazarlom a szabadságom, hogy tíz napot töltsek el és „dolgozzak” egy táborban, ingyen. Ingyen.
Egyszer az egyik evezős programon, mivel én nem mertem beülni a csónakba, a gyerkőcök kitalálták, hogy odaeveznek a parthoz és a kezembe nyomnak egy kis teknőst, hogy simogassam meg, amíg ők mennek még egy kört.
Egyszer az egyik menhelyen segítettem kutyát sétáltatni. A második eb, akit kihozott nekem a gondozó, szó szerint az ölembe ugrott a kis habtestével. Annyira cuki volt az a kis zsemlemorzsa színű jószág, hogy teljesen el voltam tőle ájulva. Az volt az első igazán meghitt pillanatunk.
Egyszer elneveztek a cimborák Aninásznak, mert volt egy ananász a névtáblámon. Meg amúgy is szeretem az ananászt.
Egyszer kiderült az egyik alapítványi fotózáson, hogy cicaszelídítő vagyok. Minden macska elaludt az ölemben. Még a legizgágábbak is.
Egyszer megtanultam egy-két kártyatrükköt a tábori felkészítőn. Nyilván azóta már elfelejtettem őket.
Az a helyzet, hogy ez önkéntes munkát nem ingyen csinálja az ember. Sokkal több pénz van benne, mint amennyit elbírtok a vállatokon. Ez a szívetek számlájára megy. Dollár milliónyi az a szeretet és hála, amit egy megélt alkalommal kapsz vissza. Akár egy gyerek mosolyából, akár egy kutya percenkénti ötven farok csóválásából.
A másik helyzet, pedig, hogy egy fáradt nap után, az önkéntesség világnapján itt ülök betakarózva a tábori pulcsimban, a kutya, aki egyszer az ölembe ugrott, már itt szuszog mellettem a kanapén – és büszke vagyok rá, hogy én a Napos oldalhoz tartozom.



Cső anyukám, életbe lépett a C terv, kirúgtak


Mit csinálsz, ha kirúgnak a munkahelyedről?
Én felveszem az Asking Alexandria pólóm, hajat mosok, metált kapcsolok és elmegyek inni a volt kollégákkal.
Milyen szakaszok lépnek egy ilyen letaglózó momentum után érvénybe?
„Most csak szívatsz ugye?” Nem, tényleg ez van. Van egy kis adrenalin löket bennem, meg meghatódás, amikor mindenki hüledezve és szomorúan ölel át és búcsúzik el. Az a kis lendület meg pont arra jó, hogy felszívom magam és mosolyogva lépek ki az ajtón a két szatyornyi holmimmal. És hálát adok, hogy még jó hogy nincs több cuccom.
Az összejövetelen végig azon agyalok, hogy megvegyem-e a harmadik vodka narancsot is, vagy spóroljak ott, ahol tudok és mára amúgy is elég volt a piálásból. Az adrenalin még mindig dolgozik, és úgy vagyok vele, franc bele, megérdemlem, hogy legalább egyszer a kirúgásom napján kirúgjak én is valamit magamból. A józanságot.
Másnap, azaz másnap, hat vodka narancs után az élet homályos és fájdalmas. Az agyam folyamat dolgozik a következő lépésen és a mentőakciókon, persze két fájdalomcsillapító után. Nyilván összekaparom magam hamvaimból, arra sincs létenergiám, hogy keseregjek, de a fantáziámig még nem jut el, hogy igazából jó dolog történt velem. Egész nap telefonálok, információkat gyűjtök, fél kézzel önéletrajzot frissítek, a másikkal simogatom a kutyát.
Kezd összeállni a kép, a, b, c tervezetek, apukám meg már takarítja a szobám, hogy beférjenek újra a cuccaim, ha hazaköltöznék. Ugyan az csak a d terv. Viking vagyok az ég szerelmére, olyan könnyen tőlem nem szabadul ez a város.


Következő nap, azaz ma. Sok alvás után végre meglátom a plafonon a megoldást. Nem viccelek, tényleg felnéztem a galériából az alacsony plafon tetejére, ha ezt így kell egyáltalán helyesen mondani. Megvilágosodtam és kipattantam az ágyból, mert egy percet sem akartam tovább elvesztegetni. A hadjárat elindult, végre tudtam reggelizni, írtam (fejben) bevásárló listát. Kitaláltam mit fogok főzni, ami manapság igen nehéz kérdés. Elmentem a boltba, és amikor kiléptem a fénybe, bele a városközpont szélébe, akkor sütött rám igazán a felismerés, hogy szabad vagyok. Bármit megtehetek. Bármit! Most bármibe belefoghatok, amit valaha is félve indítottam el. És, ha mégis úgy alakulna, hogy ismét beskatulyázom magam egy kategóriába, azt az érzetet és lendületet többé már nem veszítem el. És megcsinálom, ha meg kell közben tanulnom fejen állni, akkor is.
Megígértem magamnak.
Bármi történjen is.
Megcsinálom.

Szarka? Lábas? Én?


- Kislányom, ideje lenne valami arckrémet használnod, kicsit szarkalábas az arcod.

Szarka? Lábas? Ez biztosan valami újfajta főzőedény a konyhámban, merthogy az én arcomon nincs ilyen az is biztos.
2018. október 13. Rongyolok befelé a boltba, ezekre a kuponnapokra. Nem vágtam ki az újságból csak az aloe vera sprayt, mert az már elfogyott egy ideje és smucig voltam kiadni érte annyi pénzt, most meg húsz százalék mínusz. Mennyire jó már. Az eladónő megjegyzi, hogy látja én is panaszkodom arra, hogy nincs a kutyakajára kupon. Meg se szólaltam, de tény, hogy a spray mellett csücsül egy zacskó kutyaeledel, amit nehezményezve vettem meg akció nélkül. Bezzeg a macskáknak van kuponjuk… Nem baj, a kutyának enni kell. Megveszem én ennyiért is.
2018.október 14. Csak elgondolkodok ezen a szarkalábas dolgon. Meg kellett volna nézzem van-e valami arctisztító, vagy arcmasszázs akármi a boltba. Nincsen nekem szarkalábam, de fáradt a szemem alja azt bevallom egyenesen. Hopp, van a táskám alján egy kakaós csiga, el is felejtettem. Azzal a lendülettel elengedem az arcos dolgot.
2018.október 15. A világ legnagyobb beauty-tech cége, a FOREO megalkotta az első okos arctisztítót, a LUNA fofo-t, ezzel tovább bővítve személyre szabható bőrápoló eszközeinek sorát. Nincs tévém, de ez a ropogós hír hurrikánként száguld át a falaimon. Kész, ennyi. Csókolom. Megyek a dm-be vásárolni.
Megmutatom én anyukám milyen az arctisztítás a 21. században. Arckrém mi…



Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás

Elköltöztem, ismét. Immáron negyedszerre. Mikor feljöttem Budapestre (szabolcsi lány vagyok) nagyanyám mindannyiszor elmondta, a botos néniktől kérjek útba igazítást, mert ők biztosan tudnak segíteni, és tutira nem gonoszak. Ezzel azért azóta vitatkoznék.
És bár sokszor eltévedtem, mire megtanultam térképet és BKK-s nyilacskákat olvasni, meg mire rájöttem, hogy tulajdonképpen minden megálló a falra van írva - eltelt egy-két elkésős történet.
Négy kerületet kóstoltam meg eddig. Mindegyiket más szájízzel. Valamelyik jobb volt, valamelyik kevésbé. Valahova visszavágyok kicsit, valahova nagyon nem. Most meg, megállt a villamos, a Margit híd, budai hídfőjénél. Most először nincs metró a fő látóteremben, csak tíz perccel lejjebb.

Azt mondják - a legendák, most már ezt is tudom - hogy, ha megkapod, amire oly annyira vágysz, és küzdöttél érte már már vért izzadva, nyakadba hull a boldogság és elönt az endorfin eső. A nagy lófenét. Ez a valóságban nem így történik. (Bár másnál máshogy, lehet csak én vagyok ehhez is csudabogár) A nyakamba szakadt egy új munkahely. Új lakás. Egy gyerek (lásd: kutya, polgári nevén Bibó) És konkrétan szakadtam a változásokkal együtt én is. Megnéztem két hete a World Trade Centerről szóló filmet. Na, pontosan olyan sebességgel zúdultam össze. Én se vagyok papírból na. Ha kiveszel a komfortzónámból én is úgy viselkedem, mint a krumpli miután a ládából a forró vízbe teszed. Alakul egy idő után az új környezetéhez.


Van endorfin eső. Ne essél kétségbe. Csak egy héttel később. De, aztán meg ott találod magad a kanapén, hogy tíz perce elvigyorodott képpel és nyugodt szívvel bámulod a kis tökfejet (kutyát), amint épp alszik. És, hogy mozgatja közben a kis lábát álmában. Csorogsz a boldogságtól. Elégetetten fizeted ki a lakbért, adod le a csekkeket, még ha fáj is az összeg a végén. Sebaj, húzol még egy strigulát a hűtőn lévő listán. Kellemes hangulatban indulsz el a munkahelyedre, nem azzal az 'Úristen, mi az anyámnak keltem ma is fel' fejjel. És a borostyán palántáidnak tervezed az új élőhelyét, amikor rájössz kész a zöldségleves. Leveszed a gázról. Idő van le kell menni még egyet sétálni a kutyával. Még egy üzenet. Aztán alszol. És ez volt a hétfő. El se hiszed mi.

Szóval sétálok hazafelé az utcán. A Jászaitól gyalogolok egy megállót, mert közel van és, mert addig is szellőzik a fejem, meg az idő is jó. És nekem csak az a nyavalyás tengeri csutka jár az eszemben, amit azért tört le nekünk nagyanyám, hogy az öcsémmel farmot tudjunk építeni. A csutka volt a disznó. A fa, a kutya. És a mogyoróból meg egereket csináltunk. Gyűjtöttük a Cserematyit, meg a krumplibogarat, és a csigákat is. Apa meg csinált nekünk lepkehálót, amivel kergettük a pillangókat, de a szomszéd kerítésénél pont volt egy hatalmas vadvirágos bokor, ahol annyi lepke volt, mint egy egész méhkas zümmögi. Amikor már olyan ügyesek voltunk kézzel fogtuk meg őket. Csak egy egészen pici pillanatra, mert aztán szabadon engedtük mind. És csak a fehéreket fogtuk, a pávaszemeset nem tudtad, csak nagy ritkán. És, ha fogtál is egyet, üvöltve rohantunk anyához, hogy mit találtunk. Ritkaságot. Az a gyerekkor is ritka volt ám.
A fene vigye el. Öcsém, hiányzik, hogy nem vagy már hat éves.

Látom te is ki vagy varrva

Szeretem ezt a megjegyzést. Már csak azért is, mert az esetek nagy részében olyan embertől jönnek, akik tudják mit jelent azt, hogy ki vagy varrva.
Hogy ez nem csak a divat. Nem csak egy multifunkciós hóbort. Hogy nem csak a tested, de a lelked is ki van varrva. Az összes olyan emlékkel, amit nem akarsz elengedni, hetven éves korodra sem, amikor már alig fogsz emlékezni a rég múltra. Azokra a jó időkre. A mérföldköveidre. Amikkel ki vagy varrva.

Minden egy négy napos tánckurzussal kezdődött. Majd elmentem a kedvenc fodrászomhoz. Majd leutaztam Veszprémbe. És szétnyíltak a lelkem ízlelő bimbói. Tudom, hogy van olyan pillanat, amikor engedek az életnek, had vigyen le a mélybe és beleülök a "ez van, ez ilyen lesz" hangulatba. És jól tudom előre, hogy egy darabig a jó ég se húz ki a sártócsából. Dögönyöz egy pár pillanatig, napig, hétig. Volt, hogy már hónapokig. Aztán egy olyan Napsütéses időjárást küld rám, amitől felszárad a sártenger és nekem muszáj lezuhanyoznom. Kilépnem a komfortzónámból és határokat döntögetnem.

Megérzem a messziből a kaja illatát. (ami a hasonlat esetében, tudjuk, hogy jóféle boldogság pillanatokat jelent)
- Itt lenne az a rész, ahol felsorolok tizenhárom nevet, akik részt vettek ebben a boldogságforrás megindításában. Megköszönöm nekik a mindent és dobálom a puszikat. - De valljuk be, az nem az én reszortom. (Különben is már sütöttem nekik sütit, tudják, hogy mi a helyzet. Kacsintós smile)

Ez a komfortzóna kilépés nem is olyan ijesztő és buta dolog. Mindenkinek másmilyen ez a zónája. Valakinek az, ha meg kell érinteni egy idegen ember vállát. Valakinek, hogy felszálljon az M3 pótlóra és végig  utazzon tíz megállót. Valakinek, hogy megtanuljon főzni az új pasijának, de azelőtt fakanalat se fogott. És így tovább.

Az én zónám a magányban veszett el ebben az évben. Azt hiszem ezt egy kicsit nehezebb átlépni, mint a főzni tanulást, vagy az emberek vállérintését. De valamiért, valahogyan, mindig a megfelelő pillanatban jön egy szellő és sodorja azokat a lehetőségeket felém, amikből kiderül, nem vagyok egyedül, csak kicsit messzebb kell utaznom a nevetős, borozós, ölelgetős, beszélgetős pillanatokért. És nincs is ezzel baj. Sőt. Zóna ajtót tárva nyitva hagyván neki is indultam.


Nem vagyok jó inspirátor, de egy jó tanácsot elfogadhatsz, mint egy kedves idegentől. Sokszor ott találsz válaszokra, ahol gondolod, hogy keresned kéne, csak eddig nem merted még megnyitni azokat a kapukat. Nyugodt szívvel hallgathatsz a megérzéseidre. Mert nem fognak hazudni. Ott lesz, amit keresel. Nem kell félned tőle. 

Csak menj.

ATH

Három nap alatt, egy egész élet

Néha egy egész légitársaság kell ahhoz, hogy megbillentsd a lelked a jó irányba.

Nem írnék mást ebbe a posztba, anyukám szavaival élnék, aki azt mondta: "Eleget spóroltam már egész életemben. Mostantól utazni fogok. Mindenhova. Alig láttam még valamit. Erre nem fogom sajnálni a pénzt. Különben is. sosem tudhatod, mikor ér véget ez élet." Amiből, amúgy csak egy van nekünk.
És tudjátok mit, igaza van.

Szóval nézegessétek meg az első repülőutas képeinket. Az első olyan élményt, amit nem hittem volna, hogy pont akkor, pont édesanyámmal fogok átélni. De megrepültük. És tudunk repülni.

Nyilván rólunk alig készült fotó, de a különböző Rómeó és Júlia erkélyről millió, na meg huszonhat robogó kép az alap.






















Ja, a lényeget majd elfelejtettem, Bergamoban voltunk, átutazóban, pedig a Comói-tó partján hesszeltük, hogy az egyik sarokba pont befér az a hajó, amit majd a lottó nyereményből veszünk, miután nyitottunk egy kis ács műhelyet apusnak az egyik sarkon a városban.
A neve már tutira megvan: Miki bÁCSi bútor boltja
Anya egy pékségben fog dolgozni és osztogatja majd a friss zsömléket korán reggel a néniknek.
Én regényt írok majd az erkélyemen.
Az öcsém valamelyik olasz tóban fog horgászni. Mindennap.

És nem, nem lóg bilibe a kezem. Bármi megtörténhet!

Add kölcsön a pulcsidat

Beszéljünk nyílt lélekkel. Olyan a mai világban úgysem annyira divat. Inkább palástolunk és titkokkal takarózunk, mintha csak úgy megvédenének minden hidegtől a télben. De azokat nem arra találták ki.

Sose felejtem el, amikor még középiskolás korunkban L azt mondta nekem: "Irigyellek, amiért ilyen gyorsan regenerálódsz egy lelki csapás után." És tényleg így van, a mai napig. Legyen szó szerelemről, munkáról, bármi másról. Viszont egy idő után azért kopik az ember.
Érzem, hogy amikor a lelkem színtiszta ostorcsapást kap, milyen mélyre hatol az ütés, csíp és fáj. Nekem meg fénysebességgel kell mosollyal reagálnom és úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Mert ezt várják el. Ez a megszokott. Hogy erős vagyok.

Naná, hogy az vagyok. A fogorvosom szerint is egy hős. 

De szerintem a sorozatlövést a katonák sem nagyon bírják, még akkor sem, ha van rajtuk golyóálló mellény. Az is kopik egy idő után. 
Tudjátok, én értem, hogy "ez egy ilyen időszak", és "nyáron nehezebb" és minden ilyen klisés megszólalás, amivel áltatod és vigasztalod a másikat, amikor rossz hírt kap, vagy épp egy bombasztikus elutasítást. Na, de ha minden hónapban ez a szöveg, már fél éve. Fél éve "nehéz időszak van" ? Ez hülyeség. 

Egyszerűen csak valaminek nem kell még megtörténnie. És az állóvíz saját maga körül keveredik. Én meg egyre jobban görcsölök, és a száz éves centrifuga illedelmesebb lesz lassan nálam. 

Mert tudod hamar felállok én. Mint a fűszál, akire rátapostak újra felegyenesedik. Pont nem érdekli milyen súly volt rajta. De abban a pillanatban, amikor már a tizedikhez közeledik a visszautasítások száma. "Sajnáljuk, nem Téged választottunk." "Bocsi, nem lesz második randi." "Ebbe a lakásba kutya nem jöhet." "Ezen a cikken még dolgozz, nem az igazi." - Tudod mit érzek én? Mintha ostorral vágnának hátba huszonegyszer. Beleváj a húsomba. Minden önérzetembe és eszi szét, savként marja az önbizalmamat. A tudatomba fúrja magát, aki engem hibáztat, hogy miért nem vagyok okosabb, vagy sokkal sokkal életrevalóbb. És se perc alatt elhiszem, hogy aprópénzt érek.


Általában szükségem van egy napra. Vagy egy félre, attól függ a napnak melyik szakában ért a bánat. De kell, hogy tisztázzam magamban, hogy jó oké, ez most nem sikerült, és vajon miért. És ne rágjam a saját lelkem, mert nem én miattam. Csak nem ez volt az utam. 
És lehet nem jól csinálom, mert azonnal el kéne engednem, és pozitivitás, minden OraveczCoelho idézet azonnal cetlire, a falamra. De nekem ez most nem megy. Így nem. Egy minimális "gyászidőszak" kijár. Azt hiszem. Fel kell mérnem a terepet józan ésszel, hogy ha ez az irány nem volt jó, mert ide nem kellek, akkor másba kell belefogni. Nincs ezzel gond.

Megírom sms-ben még édesanyámnak mi a helyzet. Hatvan szomorú smileval válaszol és a végén odatűzi a "nem baj, majd a következő..." És tudod mit, hiszek neki. 
Tudom, a szívem mélyén, egy kicsike kis lángban ég, a tudat, hogy van helyem, sokkal jobb helyem valahol. 
És az Univerzum lassan eldönthetné hol, mert amennyit ver mostanában, minimum lottó ötössel kell most már kárpótolnia. 

Szóval kérlek, add kölcsön a pulcsidat, mert fázom. Nyáron.

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...